Browsed by
Címke: horror

{VKP Blogmas} Karácsonyi csoda csak szép emberekkel történik

{VKP Blogmas} Karácsonyi csoda csak szép emberekkel történik

… az igaziaknak valami egészen más jár. Íme az én karácsonyi filmlistám, ami, ahogy már megszokhattátok, nem átlagos. És mert egészen a viktoriánus korig hagyomány volt a karácsonyi rémtörténetek mesélése (a Karácsonyi ének is egy szellemsztori), mi pedig ápoljuk a hagyományokat, főleg horrorokról lesz szó. (Kivéve a Simpsonst, az csak simán kurvajó.)

1, A Krampusz

Horrorvígjáték, pontosabban szatíra, ami egyszerre figurázza ki az izzadtságszagú erőlködést, ahogy a (szerencsére) ritkán látott rokonra mosolyogsz, akiről tudod, hogy két tojáslikőr után politizálni kezd, és emeli be az eredeti télapó mondakör tényleg hátborzongató elemeit. Az indokolatlanul németül beszélő (de angolul tökéletesen értő…?) nagymamától eltekintve nagyon hatásos, mert sikerül elkapnia azt a bizonyos “huszonhatodikai” hangulatot, ami akkor uralkodik el rajtatok, amikor már három napja össze vagytok zárva. De még egy lehelletnyi Tim Burton-paródiára is futja, ami duplapluszpont.

krampus-movie-2
Ez a karácsony felejthetetlen lesz…

2, Simpsonék karácsonya

Az első évad első része a méltán kultikussá vált sorozatnak, amikor a családhoz kerül Kiskrampusz, a lassú és buta versenyagár. A Simpson család mindig is az éles társadalomkritikáiról volt híres, és mit lehetne jobban kifigurázni, mint az elanyagiasodott szeretet ünnepét?

simpsons-roasting-on-an-open-fire10
Kis testi hibás fenyők $45-tól

3, Prométeusz

Ne nézz így, te is tudod, hogy ez egy karácsonyi film!
Ha kicsit képes vagy eltekinteni a savköpő élienektől, a Prométeusz tulajdonképpen a teremtő utáni kutatásról szól, és tele van keresztény szimbolikával. Az ember viszonya a teremtővel, a világgal, a többi tetemtménnyel; a szeplőtlen fogantatàs (jó, egy élienlárva, de akkor is); a bűn és a megváltás olyan témák, amik a karácsony keresztény értelmezésének fontos részei, és központi szerepük van a filmben. És bár az űrhajó sarkában lévő egyszál karácsonyfán kívül más nem igazán mutatja, de karácsonykor játszódik.

Prometheus-Captain-Christmas-Tree
Kik vagyunk, és honnan jöttünk?

4, Az ember gyermeke

Itt még a Prométeusz jelzéseinél is finomabb utalásokat kapunk, de nincs is szükség többre. A posztapokaliptikus világban, ahol a nők terméketlenné váltak, és több, mint húsz éve nem született gyermek, a főhősünknek egy várandós, nyugat-afrikai menekült anyát kell megvédenie – a születendő baba szó szerint az emberiség megváltásának záloga. Ha fogékony vagy a filóthrillerre, mindenképpen ajánlom, a Jézus-párhuzam pedig nyilvánvalóbb, mint Pöttyös Panni esetében (bizony, Pöttyös Panni is Jézus parafrázisa, de ez egy másik, nagyon hosszú, és nagyon furcsa poszt témája lesz).

children-of-men
Van remény

5, Ollókezű Edward

Nem akartam a Karácsonyi lidércnyomást még egyszer előhozni, de tény, nincs karácsony Tim Burton nélkül. Hiszitek vagy sem, ez a mese alapjában véve egy eredettörténet, ami azt hivatott megmagyarázni, miért esik a hó.

Edward-Scissorhands-25th-Anniversary-How-A-Story-Of-Heartbreak-And-Loneliness-Touched-Millions
Azért, mert Edward jégszobrokat készít, és a lefaragott jégforgácsok a hópelyhek. Tényleg.

 

A többiek listáját itt találjátok:

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

(A VKP (Vigyázz!Kész!Posztolj!) a Pillecukor blog kihívása, amelynek keretében a bloggerek egy időben ugyanarról a témáról fogalmazzák meg véleményüket. Ebben a hónapban a téma az Álomváros. A többi blogger posztjai alul lesznek linkelve, ha a HTML istenei is úgy akarják.)

 

(Ez az írásom Csönd és kukorica címen jelent meg még valamikor az ősidőkben a suliújságban, amit aztán gyorsan vissza is szedtek mindenkitől, amikor egy érzékenyebb lelkű tanár elolvasta az írást. Eredetileg egy magyar órai feladatra készült, a tájleírást kellett gyakorolni, és… hát, leírtam.

ae45b2e394c6e0cda5104bda4a02a1ad
Tudok vele azonosulni

Ezt most átdolgozva, kiglettelve, felpolírozva megmutatom nektek, egy kisebb bejelentés kíséretében: ha tetszik, van egy jó hírem. Van még ott, ahonnan ez jött, és Halloween éjszakáján huszonkét hasonlóan beteg novella kíséretében letöltheted innen az oldalról. Szóval ne menj túl messzire innen, főleg ne egyedül; lájkold az oldalt Facebookon, és figyeld a #talesfrom hashtaget.)

 

Székesfehérvár, a szülővárosom hátborzongatóan gyönyörű hely. Körbevezethetlek, ha hajlandó vagy követni.

 

A házunk a város szélén áll egy domb tetején. Nyugatra alattunk terül el maga a város, keletre pedig rögtön mellettünk kezdődik a kukoricamező. Fölötte pedig csak a csend lebeg.

A hátsó szomszédunk őrült. Valaha rendőr volt, de az elmeállapotára való tekintettel idő előtt nyugdíjazták. Ma azzal múlatja az idejét, hogy légpuskával lövöldözik bármire, ami mozog a kukoricásban. Az utcánk túloldalán nem tudom, ki lakik. Nem tudom, ki ő, hány éves, nem tudom, miből él vagy mit csinál, csak azt tudom, hogy valahányszor arra járok, némán ül az ablakban, és üveges szemmel figyeli az elhaladó embereket.

Mi éppen a domb tetején lakunk, így innen bámulatosan messze el lehet látni. Nyugatra alszik alattunk Fehérvár, mozdulatlanul, mint egy halott, mögötte pedig távolikék dombok. Itt született Szent Imre, a fiatalok védőszentje – pedig ő maga fiatalon halt meg. Talán ez védte meg valami még rosszabbtól.

Itt jártam iskolába, ahol minden évben meghalt valamelyik iskolatársam. Talán Szent Imre nem figyelt rájuk. Vagy talán nagyon is ott volt.

A várost néha úgy csúfolják, hogy Csuriváros, mert hétvégente és az álmos nyári délutánokon az utcák kihaltak, emberek sehol, csak verebeket lehet látni. Igen, a város ilyenkor a verebeké. Csak a szobrok figyelik, mit csinálnak, nemes némasággal – Szent Imre szobra például. Figyelik a belvárost, a romokat, melyekre oly büszkék vagyunk, a múlt romjait, melyekben élni próbálunk.

De a verebek legalább nem olyan hátborzongatóak, mint a galambok, amik Budapestet uralják. Azok talán valóban egy rémregényből lépdeltek elő, hogy átvegyék az uralmat a világ fölött.

Tőlünk északra, a láthatár közelében hever álmosan a csalai szemétfeldolgozó. Rémisztő egy hely. Egyszer osztálykirándulás címén meglátogattuk – szemetet a szeméttelepre, úgy való, nem? Tizennégy éves voltam, és halálra rémültem a hatalmas gépektől, amik olyan nagyok voltak, amekkora semmi nem lehet. Semmi.

Ekkora dolog nem létezhet, mert beomlana a súlya alatt a föld.

És mégis ott voltak, tövises kerekeikkel szurkálták a szemetet, szörnyszájaikkal falták a konzervdobozokat, vagy tüzet leheltek a kiöregedett gumiabroncsokra.

Közönség gyanánt pedig óriási sirályok éljeneztek körülöttünk, válogatták a szemetet, hátha találnak valami ehetőt, és közben figyelte minket.

Éhes szemeik azt mondták, hogy egyszer mi is itt fogunk heverni, átdöf majd a szörnymasina hegyes foga, ők pedig a maradványainkból építenek fészket a fiókáiknak.

Aznap este nem vacsoráztam.

székesfehérvár bányató
Bányató

Tőlünk délre, a városnegyed közepén egy vadregényes tó van. Valaha, még mielőtt a lakóházak kinőttek a földből, a tó egy bánya volt, amit mára elöntött a víz. A nagyapám sokat mesélt róla, hogy fiatal korában a szüleik tiltása ellenére abban fürödtek a forró nyári estéken.

Neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy keletkezett a tó.

A bányászok egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az áhított ércért, ami történetenként változik. Van, aki szerint ezüst, vagy arany, van, aki opállal vagy gyémánttal mondja a mesét, de a tanulságon ez nem változtat. Az emberek túl mélyre és túl mohón ástak, mígnem elértek egy földalatti tavat. A víz hirtelen tört be az üregbe, egyetlen óra alatt elárasztotta az egész bányát, és az összes munkás ott pusztult. A csillék, a csákányok és a csontvázak a mai napig a tó fenekéről induló járatokban pihennek.

Egy darabig éppen ezért a Lelkek Tavának hívták a helyet – egészen addig, amíg az emberek rá nem jöttek egy furcsaságra. A tó fölött vadregényes sziklafal húzódott, a tetején romantikus rózsabokrok között egy kis ösvény kígyózott, aminek a végén egy aprócska, girbegurba kápolna állt. Ez a látkép gyakran megihlette a sebzett lelkű szerelmeseket, akik bánatukban összezúzták magukat a sziklákon, vagy hirtelen állt meg meghasadt szívük, amikor a fagyos vízbe értek, vagy a bányászok lelkei húzták őket a víz alá. Így a tó a népnyelvben az Öngyilkosok Tava nevet kapta. Végül a városatyák ezt a kevésbé baljós hangzású Bányatóra változtatták, ám ez sem javított a hely hangulatán. A részeg fiatalok, akik a Bányató Bisztró bugyraiban múlatják zsenge idejüket, gyakran mesélnek egymásnak rémtörténeteket a tóról, bár csak a legritkább esetben hiszik őket el.

Én sosem úsztam a Bányató vizében. Mindig visszarettentem a bányászoktól, vagy talán a csalódott szerelmesek lelkétől.

A házunktól keletre található a végtelen kukoricamező. Határtalan, zöld óceán, nappal az éjszaka hűvösét árasztja, éjjel a nappal forróságát. A kukorica maga az élet. Ha pedig a szél rohan a levelei közt, olyan hangot ad, mint a tenger vihar előtt.

Júliusra a kukorica olyan magasra nő, hogy még egy felnőtt ember sem látszana ki belőle.

Gyakran belegondolok, milyen érzés lehet a kukoricatábla közepén állni. Jobbra, balra kukorica, előttem és a hátam mögött kukorica, alattam fekete, termékeny föld, a kukorica gyökereitől átszőve, fölöttem csak az azúrkék nyári ég, amit csak a kukorica méregzöld levelei döfnek át. Nem tudhatom, hogy pár sorral arrébb a szél, vagy valami állat neszez, vagy valami más. Futás közben az összesúrlódó levelek zaja elnyomja az üldözőm lépteit, a szél susogása alatt csak halványan hallom, ahogy egyre közelebb ér…

Sose mertem kipróbálni, még csak a lábamat sem tettem be a végtelenben összefutó sorok közé.

A kukoricamezőn egy poros földút vezet keresztül. A faluszagú por csinos párnácskákban verődik fel, ha magányosan kopog rajta egy pár kopott csizmasarok, két oldalról pedig katonás kukoricatövek figyelik az embert.

Meg az, ami a kukorica között lakik.

 

A földút egy patakhoz vezet, amin éles, síkos köveken lehet csak átkelni. A patakon túl egy erdő van, mely valaha a Kégl-birtokhoz tartozott, ma valami gazdasági társaságé. A figyelmeztető táblák szerint az erdőbe veszélyes belépni, mert vad darazsak élnek benne, ám mi számtalanszor átvágtunk rajta, de egy rovarral sem találkoztunk. Oszladozó, félig elfogyasztott birkatetemekkel annál inkább.

Tíz éves lehettem, amikor a szüleim először vittek el oda. Engem elbűvölt a rohadás illata, a csupaszon meredő csontok, amikről valami lerágta a húst, a halott üregek a szemek helyén – a szüleim nem voltak annyira elragadtatva, mint én, úgyhogy onnantól kezdve csak egyedül jártam arrafelé.

victorian goth lady
Fotózás a csalai Kégl-kastélyban

A veszélyes erdő közepén áll a Kégl-kastély, amit legtöbben csak Csalai Várként emlegetnek. Gyerekkoromban gyakran bemásztunk a bedeszkázott ablakok résein, és lenyűgözve kóvályogtunk a kihalt szobákban. A gótikus ablakok, romantikus, kovácsoltvas erkélyek és ódon csigalépcsők kielégítették kamaszos sóvárgásunkat a hátborzongató élmények iránt. A pincét szerettük a legjobban, mert ide már nem szűrődött be a fény, és csak zseblámpával gyönyörködhettünk a beomlott szobákban, és gyakran éreztük azt a jellegzetes borzongást, ami csak akkor merészkedik elő, ha valaki az ember tarkóját bámulja.

Kevesen tudják, hogy van még tovább. Ha a kastély után továbbmegyünk kelet felé, védelmező bokrok mögött egy hatalmas vaskaput találunk. Azon túl két sorban állnak a tölgyfák, ünnepélyes csöndben. Csak a kukorica susogását lehet hallani a távolból. A fák között húzódó gyalogút egy dombra vezet, ahol egyetlen fejfa áll magányosan.

A tábla szerint Csalai Kégl György örök álmának békés helye ez, de ha az ember elég közel hajol, meghallhatja, hogy a kőemlékmű alatt nem ő fekszik.

Hanem valami féregrágta sötétség, messze nem örök és nem is békés pihenésben.

A sírban az fekszik, aki megölte Szent Imrét, az, aki a szeméttelep gépszörnyeit vezeti, az a bányász, aki a kincs utáni vágyában először ütötte át csákányával a vizet elzáró falat, az, aki a birkatetemekből eszik, aki a romos pincékben ólálkodik, akinek csönd a hangja.

A sírban az fekszik, aki a kukorica haragoszöld levelei közül tartja szemmel Székesfehérvárt.

VKP új hivatalos kép
{Vigyázz! Kész! Posztolj!}

Dalok, amiket horrorfilm ihletett

Dalok, amiket horrorfilm ihletett

Az, hogy a sötét-alternatív zenei műfajok kéz a kézben járnak a horrorral, az nem lehet senkinek meglepetés. (Elég hülyén is nézne ki, ha az Ördögűző betétdala pl a Barbi girl volna, vagy ha a szimfonikusmetál-bandák Disney-mesékből merítenének, nem?) Viszont jól esik néha felfedezni a kapcsolatokat az általunk annyira szeretett, vagy éppen még nem ismert előadók és a kultikus filmek között.

Ebben a válogatásban olyan dalok fognak szerepelni, amiket kifejezetten horrorfilm ihletett vagy legalábbis erős utalások vannak egy beazonosítható filmre; tehát nem “csak” horrorfilm betétdala, mint a The Cure-tól a Burn, és nem “csak” együtt írta a zenész a horror készítőivel, mint David J Haskins és Alan Moore közös dalai.

Akkor lássuk horrorfilmek alapján csoportosítva:

 

A fekete lagúna szörnye (Creature from the Black Lagoon, 1954)

Dope Calypso – Black Swamp Thing

Ezt a bandát az Index dalversenyén láttam először, merthogy amúgy egy magyar formációról beszélünk, és van valami a hangzásukban, ami a korai, életvidám post-punkra emlékeztet. A Black Swamp Thing című számuk klipjében a tavi rutyutyu a Fekete Lagúnából felúszik Ráckevére randalírozni.

The Cramps – Creature from the Black Leather Lagoon

Jó, hát a The Cramps, az… sose volt normális. Igen, ebben a klipben a Fekete Lagúna szörnye megerőszakolja a banda női tagját, aztán egy bőrtangába öltözött, magassarkút viselő férfi orálisan kielégíti a feltehetően nőnemű kamerát egy játszótéren… Ó, azok a nyolcvanas évek.

Frankenstein Drag Queens from Planet 13 – Creature from the Black Lagoon

Igen, tudom. Még én sem tértem magamhoz a (retro)shockból, amit ez a bandanév okozott.

Interjú a Vámpírral (Interview with the Vampire; 1994 azonos című könyv 1976)

Concrete Blonde – Bloodletting

Ennek az alternatív rock dalnak (ez a kategória igazából azt jelenti, hogy máshova nem sikerült besorolni) a szövege és a klipje egyaránt elég árulkodó; a borongós motívumok ellenére is visszaadja a Lestat, a vámpír (második regény a sorozatban) játékosságát.

Aurelio Voltaire – Don’t go by the river

Annak ellenére, hogy kifejezetten kabarés/jazzes a hangzásvilága, vagy talán éppen ezért, ez a kedvencem a listáról. (Sőt, kifejezetten a Hercegnő és a béka betétdalait juttatja eszembe, ami nem véletlen, hiszen az a mese is New Orleansban játszódik, és akárcsak ebben a dalban, megpróbálták felhasználni a Louisianai zenei színtér elemeit. Szóval ha a Disney valaha fel akarja dolgozni a Vámpírkrónikákat, ezt a dalt simán beletehetné.)
(Továbbá a refrénben egy “Swampy black lagoon” nevű helyről van szó, csak hogy az előző filmünket se felejtsük el.)

Sting – Moon over Bourbon Street

Rock, jazz, és a New Orleans-i akármicsoda keveredik Sting dalában is, aminek a címe az egyik leghíresebb utcára utal New Orleansban, a szövege pedig lírai módon jeleníti meg a vámpírregények egyik legmegrázóbb témáját.

Több film egyszerre

Vannak dalok, amik nem finomkodnak ennyire, és rögtön egy sor horrorfilmes utalást tesznek. Lássunk ebből is néhányat:

Aurelio Voltaire – The devil and Mr. Jones

Ez a dal Doug Jones-ról szól, a híres gumiember-színészről, aki a Faun Labirintusától kezdve a Hellboyon át a Bíborhegyig rengeteg filmben játszott, ez a csodálatos keringő pedig sok filmjét megidézi.

 

In this moment – Bloody creature poster girl

Ha az utalások mennyiségét mérnénk, ez a dal lenne a tuti befutó. Ott van a Nosferatu, a Fekete lagúna szörnye, a Robotmonster, az Ötven láb magas nő, a Christopher Lee-féle Múmia, az Octaman és még sorolhatnám.

(A borítókép saját rajz.)

Stepfordi életpályamodell

Stepfordi életpályamodell

A Stepfordi feleségeknek hamarabb láttam a film verzióját, mint ahogy olvastam volna, de az annyira megviselt, hogy utána hajnali háromig lelkiztem a párommal, hogy ugye úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akarja, hogy bármiben is megváltozzak. Ritkán van rám ilyen hatással bármi, de mióta láttam, nem tudok híreket olvasni. Nem vicc, mióta megnéztem az 1975-ös filmet, nem bírom megnyitni az Indexet anélkül, hogy rám törne egy kisebb paranoia.

Aztán a Könyves Kihívás rávett, hogy olvassam el a Stepfordi Feleségek még nyugtalanítóbb könyv verzióját, Ira Levin tollából.

A legijesztőbb történetek mindig azok, amik nem elégszenek meg azzal, hogy olvasás közben megrémisszenek, hanem lemásznak a könyv lapjairól (vagy a tábla hideg képernyőjéről), és megmutatják, hogy a valóságban sem vagy biztonságban. Ezt elég nehéz elérni egy nagydarab nyálkás szörnnyel (bár Lovecraftnak úgy is sikerült), annál könnyebb azonban egy gazdasági vagy társadalmi problémával (igen, létezik gazdasági horror is, az indokolatlanul népszerű és pofátlanul Amityville koppintás Conjuring például az volt). És ez a probléma nem csak itt lebeg a sarok mögött, de nap mint nap úgy az arcodba mászik, hogy szinte a tarkódon érzed a Stepfordban élő férfiak leheletét.

 

Történet

A történet szerint Joanna a férjével, Walterrel és két gyermekükkel egy tökéletes vidéki kisvárosba, Stepfordba költöznek, mert ez mindenkinek előnyös, nagy ház, tiszta levegő, jó iskola, alacsony helyi adók… (Alacsonyak, igen. Valószínűleg azért, mert a város határában van hatvankét műszaki, vegyi és biokémiai üzem, te meg azt mondod, hogy tiszta a levegő, de ne is törődj vele!) A város tényleg minden szempontból tökéletes, mindenki kedves, minden nőnek tökéletes az alakja, nincsenek konfliktusok, a kertek rendezettek, a házak ragyognak. Csupán két dolog zavarja Joannát: egyrészt, nincs értelmes társasága, akivel beszélgetni lehetne, hiszen minden stepfordi asszony csak a tisztítószerekről és a sminkekről tud beszélni, vagy arról, milyen csodálatos ember a férje; másrészt, a város minden dolgában az úgynevezett Férfiegylet dönt, a nők teljesen ki vannak szorítva a helyi ügyekből, no nem mintha az asszonyok a padlósúrolás, sütés, főzés és sminkelés mellett szeretnének bármilyen helyi üggyel is törődni. Joanna természetesen, emancipált városi nő módjára megpróbál magához hasonló, szabadabb elvű nőket toborozni és létrehozni ha nem is egy női érdekérvényesítő egyletet, de legalább egy könyvklubot, ahol beszélgethetnek, de a helyi nők ehhez is túl elfoglaltak. Hiszen annyi a házimunka.

Csak kettő magához hasonlóan emberi nőt talál, Bobbie-t és Charmaine-t, akik szintén kezdik egyre furcsábbnak találni a várost. Néhány hét elteltével azonban Charmaine személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és az addig teniszező, asztrológia, művészetek és fiatal fiúk iránt érdeklődő nő kötényes házitündér lesz, aki önként feltöreti a teniszpályáját, hogy golfpályát építtessen a férjének – hiszen neki nincs ideje teniszezni, annyi súrolnivaló van. Joanna és Bobbie elkezdenek nyomozni, hogy mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Rájönnek, hogy valaha létezett egy Nőszövetség is, aminek a feje történetesen a Férfiszövetség elnökének a felesége volt, de ma már senki nem emlékszik az egészre, vagy nem akar emlékezni. Hogyan is járhatnának mindenféle flancoló ülésekre, amikor annyi házimunka van? A két nő a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a várost övező üzemek szennyezik valami olyan pszichoaktív anyaggal az ivóvizet, ami megváltoztatja az emberek viselkedését – vagy éppen a férfiak keverik teljesen szándékosan a vízbe, hiszen bármi is ez, a férfiakra, úgy tűnik, nem hat.

Aztán egy, a férjével töltött “második nászút” után Bobbie teljesen megváltozva tér haza, a házimunkán és a férje boldoggá tételén kívül nem érdekli semmi, hogy is foglalkozhatna ilyen buta egyletesdivel és nyomozósdival, amikor annyi mosnivaló van?

Joannára pedig rátör az a nyomasztó paranoia, hogy hamarosan ő következik, ő is meg fog változni, többé nem érdekli már a hobbija, a barátai, csak a legújabb padlófény és az Avon katalógus. És mindenki benne van, mindenki ellene van, összeesküdtek ellene, az összes férfi, mindenki azon ármánykodik, hogy őt egy tökéletes testű háztartási géppé változtassa…

stepfordi feleségek
Született (?) feleségek

Nem tudom, ellőhetem-e nektek a történet végi nagy csavart. Nekem ez világ életemben olyan nyílt titok volt, mint az, hogy ki Luke és Leia apja; hiszen anyukám is stepfordiaknak csúfolta azokat az anyukákat, akik alsóban el tudták kísérni az osztályt kirándulásra vagy az úszásoktatásra munkaidőben, minden úszásóra után hatalmas szárítóval szárogatták a lányaik haját, korcsolyaórára autóval hozták-vitték a gyerekeiknek a korcsolyát, és minden áldott nap frissen főzött ebédet hoztak be a suliba a kölykeiknek, hogy ne kelljen a menzakaját enniük, és emellett mindig tökéletes hajuk, manikűrjük, pedikűrjük, frissen vaxolt kocsijuk és makulátlan ruháik voltak. Nyolcadikban már mi is a barátnőimmel stepfordiaknak hívtuk a mindig tökéletesen sminkelt és tökéletesen közepes jegyeket szerző, tökéletesen átlagos osztálytársaimat (manapság pedig stepfordi bloggereknek hívod a beautybloggereket, ez aztán a személyiségfejlődés, ecsém). Mindenesetre, ha valaki nem látta/olvasta volna, az tegye megy gyorsan, de addig is, igyekszem nem spoilerezni.

 

Disneyworld

A történet egyik legérdekesebb motívuma, hogy a Férfiegylet elnöke, Coba valaha a Disneylandben dolgozott, ezért a társaságban a beceneve is az, hogy Diz. Levin tömör és lényegre törő stílusához méltóan ez összesen kétszer említődik a történet során, sőt, a férfit is csak egyetlen egyszer látjuk, de ez bőven elég ahhoz, hogy dekódoljuk a motívumot.

Nem is tudom, itt egy vállalatbirodalom, ami évtizedek óta teljesíthetetlen testképet, elhibázott párkapcsolati mintákat és vállalhatatlanul szexista üzenetet közvetít a kislányaink felé.

sexist disney meme
Ha lát egy elhagyott házat, kitakarítja.
sexist disney meme
A konyha arra van.
sexist disney meme
A halott lányok nem tiltakoznak.

Mire gondolhatott a költő?

Amúgy karácsonykor beszippantott a Youtube, és órákon át Disney dalokat bámultam, amikor is a Pán Péter egyik jelenete jött, ahol míg az indiánok buliznak, Pán Péter pedig smárol az indián hercegnővel, Wendy-t elküldik fát hordani, mert asszony nem táncol, asszony hordja fát a tűzre… Erre valaki komolyan azt gondolta, hogy teljesen rendben van, mehet nyugodtan egy gyerekmesébe?!

Ennek a motívumnak az ellenpontja Ruthanne, egy néger nő (v.ö. 1995-ig kellett várni az első színes bőrű Disney-hercegnőre, Pocahontas képében, és egészen 2009-ig, a Hercegnő és a békáig az első feketére), aki gyerekkönyveket ír egy Penny nevű kislányról (v.ö. Minnie), aki maga keveredik kalandokba, és saját maga mászik ki belőlük, nem kell hozzá fiúk segítsége (v.ö. BÁRMELYIK DISNEY-MESE VALAHA).

Csak ugye Ruthanne is Stepfordba költözött a férjével, tehát jó esély van rá, hogy a gyerekkönyvnek nem lesz folytatása.

A Disney megint ellehetetlenítette egy konkurenciáját!

 

Szatíra vs Horror

A regényt feminista szatíraként is szokták emlegetni, és itt jöttem rá, milyen képlékeny és esetleges dolog a műfaji megjelölés. Én világ életemben horrorként tekintettem erre a történetre, de az utószóban a horroríró Peter Straub a szatirikus humorát dicséri… ami fölött én sajnálatos módon elsiklottam, miközben a masszív egzisztenciális válságban vergődtem a nőiesség jelentésén merengve. Ezt a regényt csak férfiak képesek szatírának tartani. A nőknek ez horror.

Azért ha megpróbálsz elvonatkoztatni a személyes szorongásaidtól, elég vicces lesz az egész: sikeres, többgyerekes, felnőtt férfiak, akik egy tinédzser szexuális fantáziáit próbálják kiélni A Tökéletes Nőről, aki egy szexuális segédeszköz és az anyjuk egyszerre, de ennél semmiképpen nem több.

De nem, bazmeg, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy sikeres, többgyerekes, elvileg normális, felnőtt férfiak gondolatvilágába belefér, hogy (nem is annyira-)bio robotokat csináljanak a nőkből. És nem csak hogy a város egyik lakosa sem tiltakozik ez ellen, de még csak hezitálni sem látjuk egyiket sem.

Az 1975-ös filmverzióban Walter azért elmorzsol néhány könnyet.

De a könyvben nem. A 2004-es verzió pedig abszolút paródiát csinál a történetből, semmibe véve a feminista üzenetet.


Tulajdonképpen a szatíra és a horror ugyan azon az elven alapul. A történet magja egy olyan érzés vagy sejtés, ami szorongásra késztet, de nem elég tiszták a körvonalai, nem elég megfogható ahhoz, hogy le tudjuk győzni, vagy egyáltalán felfogjuk, mivel állunk szemben. Ezek a műfajok fogják ezt az érzést (például a gyanút, hogy talán nem a házasság és az anyaság az, ahol a legjobban kiteljesedik a nő), formát, kiterjedést adnak neki (esetünkben azt, hogy a férfiak jobban örülnének egy háztartási robotnak, mint egy hús-vér nőnek), aránytalanul felnagyítják, aztán vagy nevetségessé teszik, vagy félelmetessé – de még félelmetesként is megfoghatóbb, tehát legyőzhetőbb, mint egy ködös sejtés.

 

Stepfordi beautybloggerek

Annak idején, amikor a Rosemary filmváltozatáról értekeztem, azt találtam írni, hogy manapság nehéz elképzelni, milyen lehetett, hogy a nőket nem engedik érvényesülni, csak annyit várnak el tőlük, hogy szüljenek, takarítsanak, és hozzák be a sört… ó, én naiv.

hvg stepfordi
Álmaid asszonya

Azonnal ez a 2011-es címlap ugrott be a könyvet olvasva, de a HVG múlt heti (2016/1) számában is írnak a nemek közötti egyenlőtlenségekről. Csak az összehasonlítás kedvéért, a Stepfordi feleségek 1972-ben, 44 évvel ezelőtt íródott!

Mondd még egyszer, hogy szatíra, te faszfej, bazmeg, mondd még egyszer, ha mered!

 

“Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a rúzsokkal, mosóporokkal, padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal, dezodorokkal.”

(Szóval az én kérdésem: a beautybloggerek vajon Stepfordból származnak?)

Iszony 1965

Iszony 1965

Picit (nagyon) odavagyok az államvizsga miatt, de kis enyhülés, hogy az egyik tételünk nem más, mint Németh László Iszony című regénye, amiből az egyik valaha volt legütősebb magyar horrorfilm készült.

Magyar horrorfilm? Olyan létezik egyáltalán?!

[pullquote]Magyar horrorfilm? Olyan létezik egyáltalán?![/pullquote]Ez attól függ, mit tartasz horrornak vagy thrillernek. Az Iszony például elvileg (értsd, a hivatalos irodalomelmélet szerint) dráma, de a film zenéje és a képi világa miatt szerintem több annál. Bár nem csavarodik ki a valóság annyira, mint az egyébként (gyanús mértékig) hasonló Roman Polanski-féle Iszonyatban, mégis maga a dráma a főszereplő fejében játszódik, nem a valóságban. Egy nagyon okos, nagyon mély és nagyon magyar gondolatmenetről van szó, amiben az életről, a halálról, az identitásról és annak elvesztéséről, a szabadságról, a nőiességről, és az elméről mesélnek nekünk olyan elképesztően feszült és nyomasztó stílusban, hogy talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, egy egy pszichothriller.

iszony puszta
A puszta

Megint találtál egy feminista thrillert? A Rosemary és Stepfordi feleségek után ez már a harmadik.

És még lesz is pár. Mert a női létben bőven van nyomasztó momentum.

 

Történet (spoileres)

iszony nelli
Nelli

A főszereplő a magának való Nelli, aki egy tanyán, jobban mondva pusztán él a szüleivel. Egy végzetes szilveszteri mulatságon megismerkedik Takaró Sanyival, a falu leggazdagabb gazdájának harsány fiával, aki nem rossz szándékú, de Nelli nem szereti. Amikor azonban édesapja meghal, idős édesanyja és a falusiak unszolására hozzámegy a férfihoz, végül is mégiscsak ő minden más lány szíve vágya, és ő a legjobb parti a környéken. Annak ellenére, hogy Nelli legszívesebben egész életét a pusztán élné le, Sanyihoz költözik, majd amikor a férfi édesapja meghal, akkor a szüleik házába az anyósával.

Közben pedig mintha a lány lelke a tanyán maradt volna, mintha a puszta ott lenne a fejében, és ő ott éldegélne a kőarca mögött, nem pedig a falu pezsgő társasági életében.

Nellit, és vele együtt a nézőket is szépen lassan felőrli, hogy nem tud beilleszkedni, nem tud “elegyedni a világgal”, nem tud úgy élni, ahogy körülötte mindenki várja tőle. A férje eleinte próbál segíteni neki, aztán egyre tolakodóbb, egyre manipulatívabb, aztán egyre erőszakosabb lesz, ahogy Nelli nem válik a közösség tagjává.

Végül a lány egy dulakodás közben véletlenül (?) megöli a férjét, de a kiérkező háziorvos, mivel szerelmes a nőbe, megállapítja, hogy a halál oka tüdőgyulladás volt. Nelli, miután az orvos közeledését is visszautasította, visszamegy a pusztára, és élete végéig jómódban, békében és EGYEDÜL él az örökségből. (A könyvben édesanyjával és a nagynénjeivel él a tanyán, és önkéntes ápoló lesz a közeli kórházban; külön hangsúlyt kap, hogy csak akkor megy be ápolni a betegeket és időseket, amikor akar, nem kényszerből.)

Egyébként fent van Youtube-on, nézzétek meg.

A nő

Kezdjük azzal, hogy a probléma gyökere az, hogy felmerül egyáltalán, hogy feladatokat, elvárásokat, célokat és életminőséget tekintve van különbség. Hogy a “nő” fogalmát leválasztották az “emberéről”.

A film központi kérdése az, hogy mi az a pont, amin túl már nem lehet elviselni a kiszolgáltatottságot – miközben nem egyvalakinek van kiszolgáltatva, hanem az egész társadalomnak. Nellinek férjhez kell mennie, nem csak azért, hogy legyen miből élniük, hanem mert úgy illik. Be kell költöznie a faluba, ahol mindenki idegen neki, mert így helyes. Le kell feküdnie a férjével, mert ez a dolga.

iszony nelli fényben
“Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol”

[pullquote]Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol.[/pullquote]Akkor esett le az állam, és jöttem rá végleg, milyen durva film is ez, amikor a következő esett ki a férje száján a kapanyéllel együtt:

“Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol.”

Egész egyszerűen klausztrofób érzés nézni, és ezt a hangulatot csak tetézi a film képi világa. Még a fekete-fehér filmekhez képest is sivár, elképesztően kontrasztos és végtelenül sötét. Annak a jelenetnek a kivételével, amikor a havas pusztán sétálnak, végig az volt az érzésem, hogy a film agyonnyom a ferdén felvett jeleneteivel és azzal, hogy a képernyő fele szinte mindig fekete.

iszony özvegy
Sötét képi világ

Ezért gondolom, hogy ez több, mint egy egyszerű dráma; egy dráma nem játszik így a néző idegeivel.

(Megjegyzem, a regénynek is az volt a fő célja, hogy érzéseket keltsen az emberekben, a szerző elmondása szerint eköré építette fel az egész cselekményt.)

iszony anyós jumpscare
Van egy jelenet, ahol a koromsötét verandán hirtelen megjelenik a mindig özvegyi feketébe öltözött anyós, mint a falu társadalmának és az elvárások jelképe – ennél hatásosabb jumpscare-t magyar filmben még nem láttam.

Az egyenlőség jegyében azért meg kell említenünk, hogy a Kállai Ferenc alakította Sanyi egyáltalán nem rosszindulatú, sőt. A történet elején tényleg szereti a főhőst, és a kedvéért valóban megváltozik, sokat szelídül, valahol azonban nála is elérkezik az a pont, ahonnan csak erővel és manipulációval tud Nelli felé fordulni. Ennek az az oka, hogy Nelli ellenséges vele szemben. És ezt ne vegyétek áldozathibáztatásnak, főleg azért ne, mert a könyv szerint Nelli mindvégig tudatában van ennek, ahogy megfogalmazza: “visz a fúriám”. Vagyis nem szánt szándékkal bántja a férjét, inkább a tehetetlenség, és az éveken át elnyomott viszolygás tör így utat magánat. Ugyanakkor a férje sem szándékosan bántja őt, hanem pavlovi reflexként égett bele, hogy mindegy, hogy üt vagy simogat, akkor is megmarják a kezét.

 

Az introvertált

[pullquote]”Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok”[/pullquote]Nelli igényei nem teljesíthetetlenek, sőt, talán ismerősek is: szeretné, ha nem kéne olyanokkal smúzolnia, akiket nem kedvel; nem kívánja a testi kontaktust, megerőltető számára emberek közé menni, sokkal szívesebben lenne egyedül… ismerős?

Nelli egy egyszerű tumblrszökevény introvertált. Ez az összes bűne.

introverts
Kérjük, ne kopogjon az üvegen, mert ezzel zavarja az introvertáltat. Köszönjük!

További magyarázat helyett inkább mutatok pár idézetet, amikkel abszolút tudok azonosulni.

 

“Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik”

“Aki az életből kiért, annak hatalma van az életen”

“Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok”

“Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefült meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”

 

És megint, mint oly sokszor, oda lyukadtunk ki, hogy a társadalom a hibás.

Miközben társadalom, mint olyan, nem létezik! Emberek léteznek, akik néha a saját maguk számára is logikátlanul működnek.

Nézzétek meg.

Horrorfilmek és a nők – a Bechdel tesztről

Horrorfilmek és a nők – a Bechdel tesztről

Annie, miért nézel ennyi horrorfilmet?

Terápiából. A horrornézés igenis megszabadít a stressztől, figyeld csak meg, amikor vonulnak ki a nézők a moziteremből egy egészen jó horrorról, mindig megkönnyebbülve nevetgélnek. Amíg a szörnytől félnek, addig sem a saját életükkel foglalkoznak.

A horror rám gyógyító hatással van, ráadásul gyönyörködtet is; azt az egyszerű vágyat, hogy hihető, többdimenziós karakterekről olvassak, vagy nézzem az életüket, gyakran még a szépirodalomnak csúfolt elit verőverem sem mindig tudta kielégíteni – de a horror igen.

Kifejezetten a női szereplők hiteles ábrázolásának vizsgálatára szokták alkalmazni a Bechdel-teszt nevű kritériumrendszert:

  1. Legyen a történetben legalább két, nevesített nő,
  2. akik beszélgessenek egymással,
  3. de ne férfiakról.

Egyébként először humoros társadalomkritikának szánta a kiötlője, de hamar rájöttek, hogy sok film még ezt a három nagyon egyszerű szabályt sem tudja teljesíteni.

Sokan a “nőbarát” film alapkövetelményének tartják, hogy egy történet (film, regény, játék, stb.) átmenjen a teszten, szerintem azonban a dolog ennél bonyolultabb. Egyrészt, a “nőbarát” sokkal komplexebb fogalom annál, minthogy három követelményből vezessük le, amit egyébként tizenöt másodperc alatt teljesíteni lehet. Másrészt, a teszt sokkal inkább azt vizsgálja, vannak-e hihető, többdimenziós női karakterek a történetben, akiket nem csak a férfiakkal való kapcsolatukon keresztül definiálnak, hanem “megállnak a saját lábukon”, saját jogon is teljes személyiséggel rendelkeznek-e – függetlenül attól, hogy egyébként a történetnek van-e bármilyen üzenete a nőkről. A legjobb példa erre a Szürke ötven árnyalata, ami átmegy a teszten, de melyikőtök fogja nekem megmagyarázni, hogy erős nőképet közvetít, vagy feminista? Vagy ott van a 2014-es magyar film, a Viktória, ami szerintem az egyik legdurvább magyar film, aminek a központi témája éppen a nő, és a nő lehetőségei, mégsem megy át a teszten.

[pullquote]egy művelt ember ideológiáktól függetlenül is jobban kedveli a hihető, komplex személyiségű karaktereket, mint a kartonfigurákat.[/pullquote]

Szóval szerintem a Bechdel-teszt sokkal inkább irodalmi szempontból vizsgálja a karakterábrázolás minőségét, nem feminista szempontok szerint; mert egy művelt ember ideológiáktól függetlenül is jobban kedveli a hihető, komplex személyiségű karaktereket, mint a kartonfigurákat.

Persze lehet, hogy tévedek, és ez a teszt igenis az egyik legfontosabb feminista szempont – akárhogy legyen is, egy nagyon pozitív és üdvözlendő dolog, hogy műfajokra lebontva a filmek közül a horror az, ami leginkább megfelel a kritériumoknak.

Nemrég a GirlPower! blogon jelent meg egy írás a tesztről, és ennek kapcsán beszélgettem az írójával, hogy vajon a horrorfilmek az átlaghoz képest hogyan teljesítenek? Mert volt egy olyan érzésem, hogy az átlagon felül, legalábbis ahogy gyorsan végiggondoltam az összes horrort, amit az elmúlt években láttam, mind csont nélkül átmegy.

És valóban, a blog házigazdája mutatott egy cikket a Business Insider-en, ahol egy roppant informatív táblázatban ábrázolták, műfajonként a filmek hány százaléka felel meg a kritériumoknak.

bechdel test films genre

Mondjuk szerintem az, hogy a “zenés film” végzett az első helyen, csalás – eleve különszedik a musicaleket a zenés filmektől, mintha nem csak annyi lenne a különbség, hogy a zenés film zenészekről szóló musical, ráadásul beszédről volt szó, nem duetténeklésről! Mindegy.

Ahogy látjátok is, a horrorfilmek közel hetven százaléka átmegy a teszten, ami közel tizenöt százalékkal jobb eredmény, mint az összes film átlaga. Az eredmények többsége amúgy nem túl meglepő, egyedül az életrajzi filmet találom érdekesnek, mert ugye annak elvileg a valóságot kéne tükröznie.

Az pedig, hogy a horror végzett a második helyen, nem is akkora újdonság, ha belegondolunk, hogy a horror köntösébe bújva gyakran a kőkemény drámákat is megszégyenítő társadalmi és személyes problémákat láthatunk.

Itt találtok egy listát, ahol megnézhetitek, a kedvenc horrorfilmetek átmegy-e a teszten. Ha csak az utóbbi idők horrorjait nézzük, a 10 Cloverfield Lane, A fiú, a Büszkeség és balítélet és zombik, a Bíborhegy, a The Green Inferno (hála az égnek nincs köze a Zöld pokol szörnyéhez, az egy rettenetes film), a Hotel Transilvania 2, az Insidious 3, a Krampus, a Babadook, az Annabelle mind teljesítik a feltételeket. A 2015-ös és ’16-os felhozatalt nézve az egyetlen “horror”, ami megbukik, az a Goosebumps, ami egy gagyi horrorparódia, és ezúton is szeretném kifejezni együttérzésemet azokkal, akik megnézték.

Ideje lenne túllépni azon a sztereotípián, hogy a horror csak vér, belek és kaszabolás, mert messze nem csak ennyiből áll a műfaj – a horror egy szelep, amin keresztül megszabadulhatunk a szorongásainktól, egy egyszerre élvezhető, nyomasztó, pszichológiai és szociális szinten is érzékeny ábrázolásmód, aminek a magas művészetben igenis helye van.

Hogyan működik a horror?

Hogyan működik a horror?

 

Ahogy a temetői viráglopásról szóló dühkitörésemben említettem, sok embernek egy sarkított, sztereotipikus kép él a goth-okról (és a nagy fekete napernyő alatt lebzselő többi szubkultúráról is, a metalheadektől kezdve a punkokon és az emo-kon át a lolitákig). Azt is szóba hoztam, hogy ennek a sztereotipikus képnek a forrása valahol ugyanott keresendő, ahol annak a jelenségnek a gyökere, hogy teljesen normális emberek 2000 Ft-ot (egy mozijegynyi vagy egy papírkötéses könyvnyi pénzt) hajlandóak fizetni csak azért, hogy valaki szándékosan a frászt hozza rájuk – azaz hogy horror műfajú filmeket nézzenek vagy horrorregényeket olvassanak.

Szerencsémre pár napja éppen belefutottam egy leárazásba az Alexandrában, így sikerült szert tennem Stephen King: Danse Macabre című könyvére. Ez Az írásról mellett a másik nemfikciós tanulmánykötete, és sorra veszi a horror műfajának alapköveit valamint az 1950 és 1980 között készült nagy hatású filmeket és könyveket, és arra próbál rájönni ezek elemzésével, hogy miért tűnik úgy, hogy az emberek szeretnek félni.

Maitre de Philippe de Gueldre, Un transi entrainant la femme du chevalier, extrait de La Danse macabre des femmes de Martial d'Auvergne
Annyira félünk a haláltól, hogy minden adandó alkalommal beszélünk róla

A könyv egyébként (mint mindig) egy remekmű, szinte végtelen mennyiségű lexikális anyag található benne a horror-műfajról (kisebbeknek irodalomórán, nagyobbaknak sörözéssel egybekötött filozofálásokhoz jöhet nagyon-nagyon jól), és King, több kísértetkastélynyi tapasztalattal a háta mögött, képes olyan összefüggéseket meglátni, ami nekem eszembe sem jutott volna. (Például azt, hogy a kísértetházas történetek az emberek gazdasági félelmeire alapoznak – nem, ne nevess, komolyan mondtam. Gondolj csak bele, a család valamiért elköltözik előző otthonából egy olyan házba, ami hiperolcsó, mivel szellemjárta. Aztán a ház ellenük fordul, ellepik őket a bogarak, patkányok, furcsa foltok jelennek meg a falakon – amiket a mozivásznon kívül mind penésznek, és az ócska, koszos helyek többi velejárójának értelmeznénk. Eltűnnek a dolgaik (nyilván nem tolvajok voltak, hanem szellemek), és a csúcsponton feltűnik a halott előző tulaj – vagy a főbérlő? -, aki követeli vissza a jogos tulajdonát… Mondd, hogy nem logikus!)

haunted house with skelletons
Mekkora devizahitel lehet azon a házon, te jó ég…

King szerint a horror, akárcsak a humor, egyfajta szelepként funkcionál, amin keresztül az emberek kiélhetik az elfojtott félelmeiket, ösztöneiket, vágyaikat. Vegyük például a kísértetházas történetet – ha beülsz például a Démonok között című filmre, ami nemrég ment a moziban, tudod, hogy a ház az, ami gonosz, hogy a szellem az, ami ártani akar neked, nem pedig valami ködös, megfoghatatlan dolog, amit “gazdasági válságnak” neveznek. A szellem ellen hívhatsz papot, ördögűzőt, vagy a szellemirtókat, és megoldódik minden – miközben kölcsönirtók nem igazán léteznek. Vagy nézzük meg a zombitörténeteket. Már egy ideje sejthető volt, hogy a zombik a fogyasztói társadalom metaforái, ahogy Szirmai úr megfogalmazta, mintha Apple-logó lenne a homlokukon – a zombik egyetlen agyatlan tömegként működnek, akiket valami ösztönszerű erő késztet arra, hogy minél több embert változtassanak magukhoz hasonlóvá (hm… a politikai metafora ugyan nincs benne a könyvben, de azt hiszem, a zombiknál az is megállná a helyét), és hogy pusztítanak el mindenkit, aki nem lesz zombi. Így a nézők megkönnyebbülnek, és különlegesnek érzik magukat a film végén, amikor a főhős leszámol a zombivírussal, és megmenekül az emberiség, hiszen ők emberek maradtak (még akkor is, ha történetesen éppen egy iPhone-nal a zsebükben nézték végig a filmet).

Más szavakkal az embereknek kell a horror, mert a legtöbb horrortörténet lehet hogy egy ijesztő szörnyet, de kézzelfogható és legyőzhető szörnyet ad az ember kezébe – a valósabb, de megragadhatatlan, hétköznapi szorongás helyett.

Na de hol jönnek be a képbe a nagy fekete napernyő alatti szubkultúráról alkotott előítéletek?

Biztos sokan tapasztaltátok már, hogy a kisebb gyerekeknek kifejezetten tetszik a kinézetünk, én is többször hallottam, ahogy utánam kiabál egy kisfiú vagy kislány: “Nézd, anya, egy hercegnő!”. Vajon mi az oka, hogy a felnőtteknek, urambocsá’ az öreg néniknek már nem egy hercegnő jut egyébe a fűzőről és a hosszú szoknyáról, hanem valami túlvilági démon? A válasz Stephen King fejtegetésében rejlik – mert ők szeretnek félni.

Tegyük fel, hogy Marika, negyvenes eladónő retteg attól, hogy elhidegül a kisfiától. Ekkor, ha az utcán meglát egy hosszú hajú, bőrkabátos, málhás, bakancsos, fülbevalós fiút, nem az fog eszébe jutni, hogy a fiú biztos dolgozik, hiszen a bőrkabát és a bakancs nem olcsó darabok, vagy biztos iskolába megy, mert könyvek vannak a málhájában, vagy hogy milyen igényes emberről van szó, mert a hosszú haj bizony gyakori ápolásra szorul – nem, csak azt fogja látni, hogy a fiú furcsa, a fiú pont olyan, mint az, amivé a legrosszabb rémálmaiban az ő gyereke válhat. Mert egy furcsa kinézetű, de egyébként normális emberi lény képével nem tud mit kezdeni, de egy ellenségkép, egy megragadható szörny éppen beleillik a lelkivilágába.

Hasonlóképpen Gizi, 38, fél attól, hogy megcsalja a férje. Így a fűzős lányt, akit a kisfia “hercegnőnek” titulál, ő valami démoni csábítónak fog látni, explicit dekoltázzsal.

Mi pedig nem hogy nem teszünk ez ellen semmit, de még rá is játszunk. Gondoljatok csak például a cybergothokra, akik öltözködési szokásaikkal bevallottan egy posztapokaliptikus antiutópia hangulatát akarják felidézni, vagy a GoreGoth stílusra, ami még csak minimális esztétikával sem próbálja leplezni a horrorisztikusságát. (Sőt. Én személy szerint valószínűleg sikítva szaladnék el egy olyan ember elől, aki vírusmaszkot hord, és innen-onnan vérzik. Khm…ebola Khm…)

(Egy személyes megjegyzés: Az egyik munkatársam ma nem jött dolgozni, mert lázas, és véres hasmenése van, szóval én most tisztelettel, de bepánikolok, jó?)

De nem kell ennyire extrémnek lenni ahhoz, hogy akarva/akaratlanul félelmet keltsünk másokban. Elég, hogyha a dresscode legalapabb pontjára, a fekete színre gondolunk – ahogy a Trish blogján linkelt remek tanulmány, Laura Schwöbel Finnish Goth Subculture c. szakdolgozatának egyik fejezete mondja, a fekete az európai kultúrában nagyon sokáig csak és kizárólag a gyász színe volt, és mint ilyen, a halál, sötétség, fájdalom és veszteség indikátora volt. Ez természetesen nem egy kőbe vésett törvény, főleg ma, bárki bármikor hordhat bármilyen színt, de a kollektív kulturális tudatba égett szimbólumot nem tudjuk elfelejteni – és mégis mi lehetne ijesztőbb, mint egy fiatal fiú vagy lány, ahogy azt kommunikálja le az öltözékével, hogy halál, veszteség, és fájdalom érte?

Látszólag más téma: volt már veletek olyan, hogy az agyatok két, egymásnak ellentmondó benyomás hatására sztrájkba lépett? Én például rosszul leszek, ha az oldalamon fekve olvasok, mert a vízszintes sorokat függőlegesen kell követnie a szememnek. Vagy például megesett, hogy elájultam a buszon, mert éreztem, hogy a busz rázkódik, de a szemem, ami a szemközti ülést nézte, más jelet küldött.

Az emberek többsége, ha ellentmondó jeleket fog, megijed, kényelmetlenül érzi magát.

Erre a kontrasztra mi is gyakran rájátszunk: a gyász színébe öltözött fiatalok, bársonyszoknya katonai bakanccsal, díszes nőies smink borotvált fejjel; a horror kelléktárában is gyakori elem a kontraszttal való hangsúlyozás: az ördög mindig az ártatlan kislányt szállja meg, a szörny mindig a legönfeledtebben szórakozó fiatalokat támadja meg, mindig az a srác alakul át farkasemberré, aki a legcsendesebb.

Akkor miért csodálkozunk, ha a megjelenésünk olyan hatást vált ki az emberekből, mint egy jó kis horror? (Nem írom, hogy visszatetszést kelt, mert nem mindig kommentálják negatívan – ahogy van, aki a horrorfilmeket is szereti.) Miért vonzódunk az átlagosnál jobban azokhoz a motívumokhoz, amik félelmet keltenek?

Nem hiszem, hogy azért, mert DIREKT rá akarnánk ijeszteni az emberekre. Az “ilyennek születtem” pedig elég vérszegény érvnek tűnik… de egyelőre nincs jobb tippem.

A fekete macska – 1934

A fekete macska – 1934

Mostanában rá vagyok feszülve a fekete-fehér horrorfilmekre, különösen a vámpírosokra. Ebből egyenesen következik, hogy megvolt a Lugosi-féle Dracula is nemrég (bővebben egy másik posztban), és ebben annyira magával ragadott Hollywood Sötét Hercegének alakítása, hogy utánanéztem a többi filmjének. Ezek közül találomra a Fekete Macska címűt szúrtam ki magamnak, mert azt írják a plakátján, hogy Edgar Allan Poe műve alapján…

Bela Lugosi Boris Karloff Poe Black Cat

Loosely based of…

Az eredeti Poe novellában a főszereplő E/1-ben narrálja, ahogy különös, szadista hajlamokból kifolyólag megöli a felesége macskáját, majd miután szerez neki egy másik, hasonló macskát, megöli a feleségét is, és befalazza a pincében. Innentől kezdve a történet az Áruló szív mintájára bonyolódik tovább: a hatóságok azért találnak rá a befalazott tetemre, mert véletlenül a macska is belekeveredett a sírboltba, és a nyávogása buktatja le a gazdája gyilkosát.

Nos, a Fekete Macska című filmnek ehhez csak nyomokban van köze.

Valójában csupán néhány motívum, amit kölcsönvesz a film a Poe-novellától (és azért került fel a neve a plakátra, mert már akkor is dollárban mérték egy film sikerét, Poe neve pedig vonzotta a nézőket). A film egy férfiról szól, aki két évet töltött a háborúban, aztán tizenötöt egy fogolytáborban, míg régi jó barátja nemcsak elárulta a sereget, amiben együtt harcoltak, de a hajdani harcmező fölé építette a kastélyát, és “elszerette” a főszereplő feleségét. Eddig kicsit Monte Cristo…

SPOILER ALERT!

Aztán kiderül, hogy 1, a régi jó barát megölte a feleséget, mert szadista hajlamai vannak, és fiatal nők hulláit gyűjti a pincében; 2, a régi jó barát egy ideig mostoaapja volt a főszereplőnk lányának, aki nem sokkal a bevonulása után született, majd feleségül vette (és valószínűleg előbb-utóbb meg fogja ölni); Ez eddig kicsit Sweeney Todd…

Végül pedig kiderül, hogy 3, a régi barát sátánista főpap, és minden vágya feláldozni azt a fiatal lányt, aki nemrég érkezett a kastélyba.

Főszereplőnknek sikerül megmenteni az említett fiatal lányt (meg persze a lányka férje is segít, de ő nem túl izgalmas karakter), minek következtében viszont a régi jó barát a saját feleségét áldozza föl. Amikor a főszereplőnk rájön, hogy ez a lánya volt, és halott, akkor elborítja az agyát a Hősies Kékhalál, és elevenen megnyúzza a régi jó barátját.

Meg van a történetben valahol egy macska is.

 

Dark Prince of Hollywood

A legérdekesebb a filmben az, hogy mivel Lugosi Bela Drakula szerepében vált ismertté, és élete végéig szinte csak sötét, gonosz figurákat alakított, mindenki azt várja, hogy itt is ő lesz a sátánista áruló gonosz karakter – ÉS NEM!

Lugosi a volt hadifoglyot játssza, és nincs még egy film, ahol ennyire jó volna.

Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Drakulában nyújtott alakítását, de színészileg nem valami sok: ijesztően néz, ijesztően bámul, ijesztően mered, ijesztően mond dolgokat az ijesztő magyar akcentusával, és körülbelül ennyi (ami nem baj, ha figyelembe vesszük, hogy egy mindenbe belefásult, kegyetlen vérszívót alakít). De ebben a filmben, ahol egy megtört hadifoglyot játszik, akinek egy őrült megölte a feleségét, tényleg látszik, mekkora tehetség volt. A félmosolyába azonnal beleszerettem, minden mozdulata és döntése szimpatikus, és amikor a végén elevenen megnyúzza a főgonoszt, istenbizony, legszívesebben segítenék neki.

Van egy jelenet, ami különösen hatalmas. Amikor Lugosi csak sejti, de még nem biztos benne, hogy a régi barátja ölte meg a feleségét, kihívja egy sakkjátszmára – és a mellett a feszültség mellet még Sherlock és Moriarty is elbújna az első kő alá félelmében. A jelenet megértéséhez viszont azt sem árt tudni, hogy a regi jó barátot az a bizonyos Karloff nevű színész játssza, aki Lugosi régi jó barátja volt, amíg össze nem vesztek azon, hogy Karloff ki tudott törni a karakterszerepéből, és meggazdagodott, Lugosi pedig minden hírneve ellenére sem játszhatott horrorfilmen kívül másban, és elszegényedett morfiumfüggő lett.

Nem tudom eléggé visszaadni, micsoda érzés az a jelenet, ehhez látni kellenne (és mivel már lejárt a szerzői jogvédelem, szabadon letölthető, úgyhogy akár meg is nézhetitek, miről beszélek).

 

Magyarország, a horror földje

Régóta gondolkozom azon, miért van az, hogy az egész keleti blokkot, de különösen Magyarországot a messzi nyugat a furcsa, bizarr dolgok otthonának, és minden vámpír szülőföldjének tartja (hű de darkos). Nem hiszem, hogy egyetlen híres színész származása lenne az ok…

Mindenesetre ettől a filmtől kiütközik rajtam a lappangó patriotizmus. A cselekmény helyszíne egy magyar település, amit a Wikipédia “Marmorus”-ként emleget, ami Mármarost vagy valami ilyesmit takar, tippeim szerint Erdélyben. A filmet, és főleg Lugosi karakterét áthatja az Első Világháború utáni Nagy Magyar Melankólia és Nosztalgia, a falusiak és a hatóságok magyarul beszélnek, és még Lugosi Bélát is hallhatjuk magyarul beszélni pár mondat erejéig. És én valamiért erre sokkal büszkébb vagyok, mint a gulyáslevesre meg a Pick szalámira.

A főgonosz egyébiránt osztrák.

All in all, mindenképpen érdemes rászánni azt a hatvankét percet, ugyanis ennyire rövid ez a remekmű, hiszen nem csak hogy láthatjuk a Sötét Herceget egy eddig ismeretlen, de annál megnyerőbb oldaláról, de újfent bebizonyosodik, hogy nem kell a szomszédba mennünk egy jó horrorfilmért.

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

A Nosferatu minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.

A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).

Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a “vámpír” szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a “nosferatu-t” használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).

Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens 1922

Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.

De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy…

Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából – mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy “Harapós Nő”… na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna – valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia… sok lesz.

Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok – az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.

Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?

Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.

A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) – és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.

Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.