Browsed by
Címke: boszorkány

GothiConception – Feketehegyi Strega

GothiConception – Feketehegyi Strega

Ez a poszt eredetileg Trish GothiConception kihívására készült, a ‘Strega of the … hill/forest/etc.’ ponthoz (és azért Feketehegyi a címe, mert stílszerűen a Feketehegy nevű városrészben lakom), de úgy gondoltam, meghazudtolnám önmagam, ha csak egy sor képet raknék mi, minden szöveges tartalmat mellőzve. Szóval, ha csak a képek miatt jöttél, jó nézelődést; ha érdekel a véleményem a boszorkányságról és a hitről általában, gyere velem.

img_1470.jpg

A szüleim megkeresztelt agnosztikusok; ez azt jelenti, hogy leginkább hagyománytiszteletből meg lettek keresztelve, volt templomi esküvőjük is, és bár nem tartják fontosnak a hitet sem a mindennapokban, sem ünnepekkor, nem jelentik ki kategorikusan, hogy nem hisznek semmiben. Kiskoromban soha nem kezdeményeztek beszélgetést a hitről, nem erőltették, de nem is tiltották; megkérdezték, akarok-e hittanra járni a többi osztálytársammal együtt, de mivel a franc se akart még egy órát végigülni olyanok társaságában, akik amúgy is utálnak, nemet mondtam, és ezt elfogadták. Karácsonykor a fát még a Jézuska hozta; de azon kívül, hogy nem értettem, hogyan bír egy újszülött felemelni egy feldíszített fenyőfát, nem ez volt az ünnep fókusza, hanem hogy anya végre nem dolgozik, és van ideje Gazdálkodj okosan!-t játszani velünk (amit közgazdász lévén mindig ő nyert meg).

img_1472.jpg

A nagypapám mindig is lázadó volt; amikor először látott meg rocker szerelésben, szegecsekkel, fekete körmökkel, csak annyit mondott, hogy vigyázzak a rendőrökkel, mert őt mindig megállították, ha ilyesmi kinézettel (meg a motor első lámpája elé kötözött műanyag csontvázzal) motorozott. Ő volt az egyetlen, aki nem volt szakszervezeti tag az egész gyárban, és büszke rá, hogy soha nem járt templomban. Sokszor mondta, hogy szerinte minden rosszért azok az emberek felelősek, akik vakon hisznek, akár politikusoknak, akár a “klerikusoknak” vagy a “katkóknak”, ahogy ő nevezi a katolikus egyházat.

A dédimamám viszont meggyőződéses katolikus volt, rendszeresen járt templomba; és bár megtanított pár egyszerű imát, soha nem erőltette, hogy imádkozzunk vele vagy elkísérjük templomba. Nem agymosósan, nem manipulatívan, de azért megpróbált abba az irányba terelgetni, ami szerite helyes volt; ragaszkodott hozzá, hogy meg legyek keresztelve, több imakönyvet és feszületet kaptam tőle ajándékba, mesélt néha bibliai történeteket, de őszintén, nem láttam a különbséget közöttük és egy sima mesekönyv történetei között.

img_1468.jpg

Életemben egyszer imádkoztam a keresztény szertartásrend szerint, méghozzá a dédimamám temetésén; az volt az első és az utolsó alkalom, hogy kinyitottam az imakönyvet, amit kaptam tőle. A mai napig nagy becsben tartom, de csak azért, mert tőle kaptam, nem azért, ami benne van.

Körülbelül ekkor tanultunk először az iskolában az ókori görög mitológiáról, és első pillanattól teljesen elvarázsolt. Az emberi istenek, akik ugyan olyan bénák, féltékenyek, haragvóak, ugyan úgy örülnek vagy szomorúak, mint mi, sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a kereszténység mogorva istene, aki mindig mindenkire haragszik mert csak. Nem sokkal később sikerült eljutnunk a családommal Görögországba, ahonnan többek között egy közel húsz centis Pallasz Athéné szoborral tértem haza (eddigre már olvastam Poe-tól a Hollót, szóval tudtam, hogy a Pallasz szobornak az íróasztalon a helye). Nem gondolom, hogy a hit szó írja le pontosan, mit éreztem, de biztos voltam benne, hogy Pallasz Athéné, a tudományok, a kézműveség, és a tisztességes harc istennője vigyáz rám.

img_1476.jpg

Ekkoriban, tizenkét éves korom körül volt először felszállóágban a technopogányság. Nem tudom, vajon ez a megfelelő szakkifejezés az interneten körlevélben és igaziboszik.gportal.hu és hasonló oldalakon terjedő mágikus praktikákra és jóslásinstrukciókra, amiknek valószínűleg nagy részét (utólag visszatekintve legalábbis ez az érzésem) a Charmed sorozatból szedték, és inkább rajongóknak szánták, mint hiszékeny kamaszlányoknak, de azonnal beszippantott a dolog. A barátnőimnek és nekem egyik kedvenc hobbinkká vált “bájitalokat” kotyvasztani, amikor anya nem volt otthon; például a kertből szedett bogyókat borosüvegben rohasztottam, már homályos céllal; üvegszilánkokat, szegeket, tojáshéjjat és ecetet tettem befőttesüvegbe, amit aztán elástam, mert az jó…; főtt oregánót kevertem a testápolómba, gondolván, attól szép leszek. Ne, ne kérdezzétek, honann jöttek ezek, én sem tudom, miért gondoltam, hogy beválik. Akkor jó ötletnek tűnt.

img_1482.jpg

Tizenhárom-négy éves korom körül egy nyári tábor alkalmával használtam először Ouija-táblát, hogy kommunikáljak a szellemekkel. Mindezt persze erősen idézőjelben kell érteni (IDÉZŐjelben, érted, hahaha); a tábla ugyanis egy A4-es papírra írt ábécé volt, a planchette (az a háromszög alaú izé ami futkos a táblán) egy PET-palack kupakja, és tökéletesen nyilvánvaló (visszatekintve legalábbis),  hogy mi mozgattuk. Jól megkérdeztük a szellemet, hogy melyikünk melyik pasival fog összejönni, és tök jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg el nem kezdtek furcsaságok történni a táborban. Egy srác belerongyolt az üvegajtóba, egy szilánk a csuklójába fúródott, és majdnem elvérzett. Többször is tűz ütött ki a tábor különböző pontjain. A cuccaink sokszor nem ott voltak ahol hagytuk őket. Egy éjjel még a rendőrség is kijött, és elvittek egy kukkolót, aki épp a tábor kerítésén mászott át. A cukorbeteg szobatársam, akinek pumpás inzulinadagolója volt (tudjátok, az a cuki kis szerkezet, amit a hasfalba kell szúrni) olyan szerencsétlenül esett el látszólag a semmiben, hogy kiszakadt a pumpa a hasából, és annyira vérzett, hogy szintén mentőt kellett hívni. Lányok járványszerűen ájultak el, ha a faházunk közelébe jöttek; végül odáig eszkalálódott a dolog, hogy még a nevelők is megijedtek, és állítólag utánunk senkit nem helyeztek el abban a faházban, ma raktárnak használják.

Persze utólag elég könnyű belátni, hogy teljesen normális, hogy balesetek történnek, ha egy rakás éretlen kölyköt összezárnak egy hétre; hogy beriaszt a tűzjelző, ha a fél tábor titokban cigizik; hogy poénból el-elcsenik egymás cuccait a gyerekek; hogy a tömeghisztéria simán okozhat ájulásst, és ekkora méretű pánikot. (A tinik közé bemászó kukkoló azért tényleg elég rémisztő lehetőségeket vet fel, de nem a paranormális kategóriából). Akkor azonban semmi nem tudott volna meggyőzni, hogy nem szellemek csinálták a fesztivált.

(A történet megfilmesítési jogait már el is adtuk Ryan Murphy-nek, jövőre jelenik meg az American Horror Story: The Camp címmel.)

img_1483.jpg

Valamikor ezután, középiskolában keveredtem bele a Wiccába, ebbe a kifejezetten békés, és valahol a mai napig szimpatikus New Age-es újpogány vallásba, és évekig ehhez a mozgalomhoz tartozónak vallottam magam. Megnyugvást és magabiztosságot adott, hogy a világot nálam magasabb rendű erők működtetik, amikbe nem igazán van beleszólásom; hogy a jó vagy a balsorsomról istenek döntenek, nem a saját tetteim.

Itt Fehérváron volt egy ‘gyülekezetünk’ (ezt a Wicca szóhasználat ‘coven’-nek nevezi – ez a szó ismerős lehet az American Horror Story harmadik évadából), akikkel együtt Wicca szertartásrenű ‘rituálékat’ tartottunk.  Ezek sok tekintetben hasonlítottak a mainstreamebb vallások istentiszteleteire, ugyan úgy énekeltünk és verseket recitáltunk (bár ezek legtöbbjét magunk írtuk), ugyan úgy szimbolikusan ettünk és ittunk, mint a keresztény úrvacsora-szertartásban (csak bor helyett gyümölcslevet, mert egyrészt tizennyolc alatt voltunk, másrészt voltak köztünk absztinensek), ugyan úgy a lelki béke és a megnyugvás megtalálása volt a cél (csak mi ezt egy kőépület helyett erdőkben vagy parkokban kerestük).

Ebben a korszakban kezdtem gyűjteni a kristályokat, ezeket láthatjátok kellékként a fotósorozatban. A nyakláncomban szelenit, kianit, hegyikristály és azurit van, a kristálygömböm pedig szelenitből készült. A pálca ott fent valaha egy szertartásos eszköz volt, szintén hegyikristály és kb még fél tucat kő van beledolgozva egy fűzfa vázba, amiknek már nem emlékszem a nevére.

img_1486.jpg

Aztán találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel 2012 nyarán, akivel nagyon sokat beszélgettünk spirituális dolgokról. Például halhatatlan lelkekről, amik a Földre menekültek egy másik, gonosz transzdimenzionális faj elől, és most emberekben reinkarnálódnak újra meg újra. (Fel a kezekkel, akinek már most ismerős! Lovecraft-rajongók előnyben.) E között a két fajta lelkek között azóta is örök harc dúl. (Fel a kezekkel, akinek ismerős – Battlestar Galactica-rajongók előnyben.) Az ismerősöm szerint benne is élt egy ilyen lélek, sőt, még bennem is, és ezeket a lelkeket gyakorlással fel lehet ébreszteni. (Fel a kezekkel, akiknek ismerős – szcientológusok előnyben…).

Nem fogtam gyanút, még akkor sem, amikor az ismerősöm ‘rájött’, hogy bennem egy gonosz lélek lakik, amitől csak akkor szabadulhatok meg, ha csókolózom a menyasszonyával. Tövig beszoptam az egész mesét, pedig visszatekintve nyilvánvaló (visszatekintve mindig minden nyilvánvaló), hogy a szcientológia, némi Lovecraft-mitológia, egy csipetnyi new age-maszlag és egy nagy adag ‘különleges hópehely’ szindróma volt az egész, amivel irányíthatott másokat, és különlegesnek érezhette magát. (És ezzel tulajdonképpen még szerencsém volt, amiért “csak” a szórakoztatására ment ki az egész, nem pedig a pénzemre és az életemre pályázott, mint az igazi szcientológusok.)

(A mitológia persze ennél klasszisokkal bonyolultabb és meglepően aprólékosan kidolgozott volt, és az ismerősöm azt hozta fel mentségnek, hogy igazából könyvet akart írni, ahhoz találta ki, és én vagyok a hülye, amiért komolyan vettem. Lehet, hogy így volt; ha tényleg megjelenne könyvként, bestseller lenne.)

img_1485.jpg

Ott álltam leforrázva, azzal a tudattal, hogy ha ez átverés, az egész vallásos meggyőződésem az lehet – hiszen sem a Wicca természetközeli duális istenhite, sem a görögök politeizmusa, sem a keresztények haragvó istene nem kevésbé logikátlan, mint a multidimenzionális lélekparaziták.

A csalódás miatt, hogy egész addigi életemet tévhitben éltem, elképesztő dühvel vetettem bele magam a szkeptikus és ateista mozgalmakba; üdvözöltem, amikor felléptek a csalók és a tévhitterjesztők ellen. Gyűlölöm a ‘hiszékenység vámszedőit’, akik pénzért jósolnak, akik csak most csak neked csak 99.999 forintért tudnak neked egy csodagyógymódot a végső stádiumú rákra. Akik, ha problémával fordulsz hozzájuk, készséggel imádkoznak érted, de egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe; de fizesd az egyházi adót. Akik ahelyett, hogy beismernék a tévedésüket, átkokat, összeesküvéseket vagy gyíkembereket hibáztatnak mindenért.

img_1484.jpg

Mostanában sokat hallgatok Johnny Cash-t. Sok dala szól arról, hogyan küzd a hittel, hogyan próbál megbírkózni a kétségeivel. Én azt hiszem, pont fordítva vagyok. Nem szeretnék hinni semmiben, mert a hit kiszolgáltatottá tesz – mégis hiányzik az a megnyugtató érzés, hogy valaki, valami más dönt a világ sorsáról, és minden a legnagyobb rendben van.

Szeretnék elég erős lenni, hogy elbírjam a tényt, hogy nem vigyáz ránk senki, nincs terv, nincs cél, és ha elbaszunk valamit, az el van baszva, s nekünk kell kijavítani, nem az isteneknek. Ugyanakkor szeretném újra érezni az a biztonságot, amit a Pallasz Athéné szoborra nézve éreztem, amikor tudtam, hogy holnap fel fogok kelni, és harcolni fogok, és tanulni fogok, és alkotni fogok, mert ez a dolgom.

 

Többiek posztja a témában:

Blithe – Tóvároskert fehér boszorkánya

Csákvári boszorkányok

Csákvári boszorkányok

A Vértes hegység lábánál fekszik Csákvár, hagyományos vidéki városka, ennek minden jegyével: Esterházy-kastéllyal, focicsapattal, évszázadokra visszanyúló fazekashagyományokkal, áthaladó túraútvonalakkal, ötezer lakossal és egy szanatóriummal.Csákvár látképe

A történelem során kétszer került az érdeklődés középpontjába. Egyszer a helyi férfikórus, a kocsmáros fiának vezetésével elénekelte a Háry János daljátékot, amit a Magyar Rádió, de még a BBC is élőben közvetített. Másodszor pedig egy Ferenc József császár elleni merénylet kapcsán, ugyanis a merénylő, aki nyakon szúrta az uralkodót, Csákváron született. Helyi legendák szerint Ferenc József, aki túlélte a támadást, bosszúból le akarta romboltatni a várost, de az az Esterházyak közbenjárására megmenekült. Bár a helyiek azt is tudni vélik, hogy a városnak a merénylet megtorlásaként nincs a mai napig vasútja.

De mind tudjuk, hogy éppen az ilyen csendes kisvárosoknak a legmélyebb a sötét oldala.

 

Temetőváros

Megvan az a horrorfilm-klisé, hogy minden furcsa jelenség magyarázata az, hogy a kisváros egy indián temetőre épült? Nos, Magyarországon (értelemszerűen) nem nagyon vannak indián temetők (talán csak Jákón), de nincs is rá szükségünk, mert vannak helyette római, kelta, avar, és hun temetkezési helyeink. És néhol, például Csákváron, mindez egymás alatt.

A településen már az utolsó jégkorszakból származó leleteket is találtak, és azóta folyamatosan lakott. Nem véletlenül, hiszen egy fontos csomóponton, a Budáról (Aquincum) Szombathelyre (Savaria) és a Pécstől (Sopianae) Szőnyre (Brigetio) tartó utak kereszteződésénél fekszik.

A mai Csákvár alatt fekvő római várost Florianának hívták, és a feltárt sírok alapján, azon kívül, hogy virágzó város volt, az egész Valeria tartomány temetőjéül szolgált. Eddig kétezer római sírt tártak fel, de ez csak a töredéke az összes sírnak. A római kori várost minden oldalról nagy területen sírok veszik körül, sőt, kimutatható, hogy egy idő után annyira zsúfolttá vált az egész mai város területével felérő temető, hogy a továbbiakban csak hamvasztva, urnában temetkeztek ide.

Báraczházi-barlang

Báraczházi-barlang, Csákvár

A Csákvár határában található Gubahegy barlangja több szempontból is érdekes. Egyrészt számos ősemberre utaló leletet, többek között egy átfúrt, amulettnek használt medvefogat is találtak itt.

Másrészt a Római Birodalom idején Dianának, a Hold és a sötétség istennőjének szentélyeként működött, aki Silvanusszal, az erdők istenével együtt nagy tiszteletnek örvendett Pannónia egész területén.

Ennél talán picit hátborzongatóbb az a történet, ami a török háborúk óta szájról szájra jár a környéken. Eszerint a háború elvonultával annyi csontváz és oszlófélben lévő holttest volt a barlangban, hogy több lovaskocsi kellett az elhordásukhoz, mert a helyiek ide próbáltak elbújni a harcok elől, sikertelenül.

És hogy miért gondolják sokan, hogy egy barlang, ami általában zsákutca, megvédi őket az üldözőktől? Nos, egy másik legenda szerint a barlang belső traktusaiból indul egy hajdani bányásztárna, amin egyenes úton el lehet jutni a hegy túloldalán található településre, Gántra. A falusiaknak azonban úgy tűnik, nem sikerült a járat nyomára bukkanni. Ma is sziklamászók és barlangászok kutatják a járat létezését, viszont ha nem akarsz a barlangban kísértő szellemek hadához csatlakozni, ne próbáld meg egyedül és felszerelés nélkül átásni magad Gántra.

 

Patkányokkal suttogó

“Ilyen patkányirtóról is hallottam, ez is rokonyunk volt. De hát hogy hugyan hajtotta el, nem tudom. Anyósomnál volt sok. Azt mondta neki, hogy hát:

– Hugom, ne gyertek, a kutyákat is megkössétek, vagy csukjátok be, hogy ne háborgassanak! Valamit aztán írt az ajtóra. Reggelre aztán mentek a patkányok olyan ordítással, hogy hát…” – így egy Csákváron gyűjtött anekdota. Ez a történet a Hamelini patkányfogó meséjének egy verziója lehetett, bár arról nem tudnak a helyiek, hogy gyerekeket is “elfurulyált” volna a patkányirtó, de más állatokat, például disznókat eltüntetett. Ja, és egyébként a fenti barlangban élt.

Boszorkányok

Morbid lenne azt mondani, hogy hála istennek, de itt Kelet-Európában mintha nem lett volna annyi boszorkányper, mint nyugatabbra (ja, mert mi sokkal kreatívabban öltük halomra egymást).  Mégis, falukban gyakran a mai napig lehet találkozni boszorkányokról és szemmelverésről szóló anekdotákkal.

“Harmincegybe. Apánkkal átment ide ebbe az uradalmi házba. A Turman József ott lakott. Hazagyün a gyerek. Márnap regge – oan hatéves lehetett – aszondta, hogy ő nem kel fő máma.
– Mér nem kesz fő?
Aszongya:
– Tudja Isten.
Mondom:
– Hát ke fő kisfiam, hát nem kő az ágyba marannyi, hát nem vagy beteg!
Nem fáj semmije se. Akkó tíz óra felé: – Idesanyám, bontsa el az ágyat! Lefekszek. Itt lakott szegény, itt a Németh Janinak az anyja. Aztá másnap, vagy harmannap megin úgy vót. Aszongya nekem: – Zsófi, elhiszed, hogy ez a gyerek verésbe van?
Hát, mondom: – Nem tudom, csak látom, hogy kívánkozik az ágyba. Poharat fogott, vizet öntött bele, égett a tűz, három parazsat beletett. Avval a vizze megmosdatta, az inge ajjáva megtörűte, a szájába öntött. Nem vót semmi baja se. Megin kétszer mikó elment hozzá, megin úgy járt. Igen. Akinek összeér a szemöldöke, ránéz a gyerekre, megcsudájja, ilyen szép, olyan szép. Azér a kisgyerekekre is fordítva adják az inget, akkó nem árt neki a szem.
Egyszer meg idesanyám mesélte, hogy megellett a tehenünk. Rá második szomszédban vót egy öregasszony, az megverte, evitte a pokláját, aztán fölakasztotta valahová a kéménybe. Véreset adott a tehén, véres tejet adott. Arra meg azt szokták mondanyi, hogy az ajtóba valami rossz kést kell szúrnyi, hogy akkó nem mer odamennyi.” (Hajnáczki Józsefné Fazekas Zsófia elbeszélése)

“Luca székét csináltunk, meg is ugrasztottak a boszorkányok. A katolikusoknál 12 órakor van ez a mise. Mink meg a torony alatt ültünk a széken. Aszonták a régi öregek: – Megtuggyátok, kik a boszorkányok. Nem változtatták át magukat. A falu végén a legszélső házban volt egy asszony, az is ott volt. Három volt. Szaladtunk, futottunk, a széket ott hagytuk. Akkor kő az utolsó szöget beleütni, mikor harangoznak be éjjel. A boszorkányoknak a kéménybe volt egy abrincsuk, aztán azon fordultak átal amivé akartak. Kutyává, lóvá, vagy tyúkra, vagy kokasra.” (Meggyesi József elbeszélése)

Szintén a fenti Meggyesi József mondta tollba azt a történetet, amit olyan érthetetlen tájnyelven jegyeztek le, hogy inkább nem idéznék szó szerint belőle. Egy kovácsról szól, aki ugye akkoriban a patkókon kívül bilincseket is gyártott. Egy éjjel felkeltették a tanoncai, mert egy áthaladó utazó lovának a lábáról az összes patkó leesett, de ő félálomban csak annyit mondott, hogy csinálják csak meg, ő meg aludt tovább. A tanoncok azonban közben rájöttek, hogy a patkókat egy boszorkány bűvölte le, aki egy fa ágáról nézte a ló, az utasa, és a kovácslegények küszködését. A kovácslegények azonban erősek voltak, és gyorsak, így elkapták a boszorkányt, és bilincset tettek a kezére és a lábára, ám a boszorkány abban a pillanatban köddé vált. Rohantak vissza a legények a kovácshoz, és vele együtt kezdték keresni a boszorkányt, de nem bukkantak a nyomára. Amikor a kovács dél körül hazatért, látta, hogy a felesége még mindig ágyban fekszik. Lehúzta róla a takarót…

És össze volt bilincselve a keze meg a lába.

Gémeskút Csákváron

A büntetésről pedig így mesélt Harangozó András:

“Azelőtt volt itt pöllöngér. Amelyik rossz volt, azt odaállították. A templom előtt meg volt a szégyenkő. Amellik lány megjárta, megesett, azt ott a templom előtt lepöködték. A legényt meg belecsukták a kalodába.”

Ma már nem bánnak ilyen mostohán a boszorkányokkal, több wicca és újpogány ismerősöm is él a faluban vagy a környékén, valamint a környező hegyekben sámán-dobkör is működik.