Browsed by
Kategória: Kultúra

{VKP Blogmas} Karácsonyi csoda csak szép emberekkel történik

{VKP Blogmas} Karácsonyi csoda csak szép emberekkel történik

… az igaziaknak valami egészen más jár. Íme az én karácsonyi filmlistám, ami, ahogy már megszokhattátok, nem átlagos. És mert egészen a viktoriánus korig hagyomány volt a karácsonyi rémtörténetek mesélése (a Karácsonyi ének is egy szellemsztori), mi pedig ápoljuk a hagyományokat, főleg horrorokról lesz szó. (Kivéve a Simpsonst, az csak simán kurvajó.)

1, A Krampusz

Horrorvígjáték, pontosabban szatíra, ami egyszerre figurázza ki az izzadtságszagú erőlködést, ahogy a (szerencsére) ritkán látott rokonra mosolyogsz, akiről tudod, hogy két tojáslikőr után politizálni kezd, és emeli be az eredeti télapó mondakör tényleg hátborzongató elemeit. Az indokolatlanul németül beszélő (de angolul tökéletesen értő…?) nagymamától eltekintve nagyon hatásos, mert sikerül elkapnia azt a bizonyos “huszonhatodikai” hangulatot, ami akkor uralkodik el rajtatok, amikor már három napja össze vagytok zárva. De még egy lehelletnyi Tim Burton-paródiára is futja, ami duplapluszpont.

krampus-movie-2
Ez a karácsony felejthetetlen lesz…

2, Simpsonék karácsonya

Az első évad első része a méltán kultikussá vált sorozatnak, amikor a családhoz kerül Kiskrampusz, a lassú és buta versenyagár. A Simpson család mindig is az éles társadalomkritikáiról volt híres, és mit lehetne jobban kifigurázni, mint az elanyagiasodott szeretet ünnepét?

simpsons-roasting-on-an-open-fire10
Kis testi hibás fenyők $45-tól

3, Prométeusz

Ne nézz így, te is tudod, hogy ez egy karácsonyi film!
Ha kicsit képes vagy eltekinteni a savköpő élienektől, a Prométeusz tulajdonképpen a teremtő utáni kutatásról szól, és tele van keresztény szimbolikával. Az ember viszonya a teremtővel, a világgal, a többi tetemtménnyel; a szeplőtlen fogantatàs (jó, egy élienlárva, de akkor is); a bűn és a megváltás olyan témák, amik a karácsony keresztény értelmezésének fontos részei, és központi szerepük van a filmben. És bár az űrhajó sarkában lévő egyszál karácsonyfán kívül más nem igazán mutatja, de karácsonykor játszódik.

Prometheus-Captain-Christmas-Tree
Kik vagyunk, és honnan jöttünk?

4, Az ember gyermeke

Itt még a Prométeusz jelzéseinél is finomabb utalásokat kapunk, de nincs is szükség többre. A posztapokaliptikus világban, ahol a nők terméketlenné váltak, és több, mint húsz éve nem született gyermek, a főhősünknek egy várandós, nyugat-afrikai menekült anyát kell megvédenie – a születendő baba szó szerint az emberiség megváltásának záloga. Ha fogékony vagy a filóthrillerre, mindenképpen ajánlom, a Jézus-párhuzam pedig nyilvánvalóbb, mint Pöttyös Panni esetében (bizony, Pöttyös Panni is Jézus parafrázisa, de ez egy másik, nagyon hosszú, és nagyon furcsa poszt témája lesz).

children-of-men
Van remény

5, Ollókezű Edward

Nem akartam a Karácsonyi lidércnyomást még egyszer előhozni, de tény, nincs karácsony Tim Burton nélkül. Hiszitek vagy sem, ez a mese alapjában véve egy eredettörténet, ami azt hivatott megmagyarázni, miért esik a hó.

Edward-Scissorhands-25th-Anniversary-How-A-Story-Of-Heartbreak-And-Loneliness-Touched-Millions
Azért, mert Edward jégszobrokat készít, és a lefaragott jégforgácsok a hópelyhek. Tényleg.

 

A többiek listáját itt találjátok:

Vasárnapi dalok

Vasárnapi dalok

Ha van olyan időpont, ami szinte mindenkinek a melankóliát jelenti, az a vasárnap délután. Nem véletlenül ihlette ez az időszak a leggyönyörűbb és legosmertebb magyar dalt, ami méltán híres az egész világon.

Íme egy dal tíz verziója, hogy lássátok, szerte a világban hányan hányféleképpen érzik ugyanazt, mint most én.

1, Az eredeti

Jávor László, bűnügyi újságíró dalszövegét Seress Rezső zenésítette meg a gazdasági világválság idején.

“Pestet is elérte a munkanélküliség, diplomások seperték az utcákat, mivel nem tudtak végzettségükhöz méltó állást találni.”

Így maradj optimista…



2, A világsiker

A dalt több mint száz nyelvre fordították le, többen ismerik, mint Puskás öcsit, vagy Lugosi Bélát. Világszerte az öngyilkosok himuszának tartják, a megjelenésétől kezdve több bizonyítható eset van, ahol az elhunyt vagy ezt a dalt hallgatta halála előtt, vagy a dal szövegével a zsebében vetett véget életének.

Egyik leghíresebb verziója Billie Holiday énekesnőtől származik.

Országimázs level 9000

3, A világháború

Seress Rezső a származása miatt viszonylag korán kapta meg a behívóját. Szerencséjére egy német tiszt, aki rajongott a műveiért felismerte őt, ruhát és papírokat adott neki és bújtatta. Egyetlen cigarettatárcát hagyott maga után emlékbe, amin a “H. W.” monogram látható.

A háború évei alatt Seress átdolgozta a dalt, a szöveget saját versével helyettesítve.

(…)

Semmi beszólás vagy ilyesmi?

Nem. Most éppen meg vagyok hatva, hagyj békén.


4, A David J rajongói blog szekció

Egyszer már írtam, hogy néha az az érzésem, mintha ezt a dalt minden rendes dark-alternative zenész feldolgozta volna. És hát ki lehetne “rendesebb” dark-alternative zenész, mint David J Haskins, a Bauhaus alapító tagja?

Igen, tudjuk, szeretjük, imádjuk, már mondtad. El sem hiszitek, Annie mennyit képes beszélni erről a fazonról. Pedig még csak nem is valami vonzó.



5, A depresszív

Ha már itt tartunk, tényleg annyian dolgozták fel ezt a dalt, hogy alig győzöm válogatni. Itt van például Emilie Autumn verziója (akit nem nekem kell bemutatnom), aki hozza a tőle megszokott atmoszférát, amibe a Szomorú vasárnap hibátlanul illeszkedik.

6, A világ másik felén

Szeretem a japán nyelvet, és a kultúrát is – a rajzfilmek és a zenék kivételével. Nem mondom, hogy ettől meg fogom szeretni a j-rockot, de határozottan sajátos feldolgozásról van szó, és tulajdonképpen nem is olyan rossz.

Az meg kifejezetten sikerélmény, hogy megértettem, mit jelent a 暗い日曜日.

(Azt, hogy ‘sötét vasárnap’. Mindkét szó elsős anyag.)


7, A gótikus metál

Mert pont a gótikus metál maradna ki a földkerekség legsötétebb dalából? Hahaha!

A Tunes of Dawn egy 1999-ben alakult berlini, néha doom-ba hajló gótikus rock/metál banda. Kisebb koromban sokkal szívesebben hallgattam ilyesmit, mint ma, a gótikus metálhoz kell egy olyan lelkiállapot, ami ma nincs meg bennem. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz.

8, Az okkult

Anton Szandor LaVey-t mindenki ismeri (legalábbis mindenki, aki számít), mint a huszadik század egyik legnagyobb okkultistája és a LaVey-i sátánizmus atyja. Azt azonban kevesen tudják, hogy zenészként is működött, a Strange Music című albumát a Reptilian Studios adta ki (ne mondjátok el a konteósoknak!!!), ezen található a Szomorú Vasárnap feldolgozása.

Nem különösebben jó dal, inkább csak érdekességként mutatom meg.

9, A hazatérés

Venetian Snares, kanadai zenész 2005-ben járt Magyarországon, ez pedig olyan traumatikus élménynek bizonyult számára, hogy kiadott egy felkavaró, sötét hangulatú, kísérleti elektronikus albumot, rajta többek között egy Öngyilkos Vasárnap című dallal.

10, A legszomorúbb vasárnap

A Leander Rising 2015. szeptember hatodikán jelentette be feloszlását, ezt a napot a rajongók azóta is Legszomorúbb Vasárnapként emlegetik, a banda egyik legnépszerűbb dala után.

“Hol lesznek már a Beatlesek, mikor én még mindig itt leszek…”
– mondta Seress Rezső Presszer Gábornak a hatvanas évek végén.

És mert ez a világ vasárnap esténként a legocsmányabb,

igaza volt.

Henry Fuseli és a denevéren lovagló tündér

Henry Fuseli és a denevéren lovagló tündér

Henry Fuseli a romantikus festészet sötétebb tónusainak legnagyobb alakja volt a XVIII. és a XIX. század fordulóján.

Képein főleg a természetfeletti és mitológiai témák jelennek meg, a jellegzetesség a borongós ég és az elképesztő fény-árnyék kontraszt – emellett viszont gyakran játékos vagy nevetséges, ezek kombinációja pedig egészen érdekes, groteszk humoros alkotásokat szül, például a Szentivánéji álomról szóló sorozatot.

Henry Fuseli: Lidércnyomás
Henry Fuseli: Lidércnyomás

A leghíresebb képe a Lidércnyomás című, amit többször is átfestett, mert folyamatosan jobb minőségre, tökéletességre törekedett. Több, mint 800 vázlata és terve maradt fent, amik adott esetben jobbak, mint a belőlük készült festmény.

Henry Fuseli Anna_Magdalena_Schweizer
Henry Fuseli: Anna Magdalena Schweizer portréja
A tagadhatatlan művészi értékein túl, meg mert a romantika festészeténél talán csak a szecessziót és a futurizmust szeretem jobban, a következő, Ariel című festményért akartam mindenképpen megmutatni nektek a művész urat.

Denevérháton repülő angyaltündér!

Shakespeare A vihar című darabjában (ami különben az első telekinézissel foglalkozó irodalmi mű a világirodalomban) az Ariel nevű androgün tündért vagy lelket, aki Prospero mágus szolgája, gyakran denevéren lovagolva (denevéregelve) ábrázolják.

henry fuseli ariel
Henry Fuseli: Ariel
 Shakespeare: A vihar (V. felvonás, I. jelenet, részlet)

Ariel:

Fürge méh amerre jár,

kankalin harangja vár,

baglyok elől ott bújok,

bőregéren nyargalok,

hopp, előttünk száll a nyár!

Vidáman, szabadon élhetek én,

virágon, levélen talál a fény.

GothiConception – Feketehegyi Strega

GothiConception – Feketehegyi Strega

Ez a poszt eredetileg Trish GothiConception kihívására készült, a ‘Strega of the … hill/forest/etc.’ ponthoz (és azért Feketehegyi a címe, mert stílszerűen a Feketehegy nevű városrészben lakom), de úgy gondoltam, meghazudtolnám önmagam, ha csak egy sor képet raknék mi, minden szöveges tartalmat mellőzve. Szóval, ha csak a képek miatt jöttél, jó nézelődést; ha érdekel a véleményem a boszorkányságról és a hitről általában, gyere velem.

img_1470.jpg

A szüleim megkeresztelt agnosztikusok; ez azt jelenti, hogy leginkább hagyománytiszteletből meg lettek keresztelve, volt templomi esküvőjük is, és bár nem tartják fontosnak a hitet sem a mindennapokban, sem ünnepekkor, nem jelentik ki kategorikusan, hogy nem hisznek semmiben. Kiskoromban soha nem kezdeményeztek beszélgetést a hitről, nem erőltették, de nem is tiltották; megkérdezték, akarok-e hittanra járni a többi osztálytársammal együtt, de mivel a franc se akart még egy órát végigülni olyanok társaságában, akik amúgy is utálnak, nemet mondtam, és ezt elfogadták. Karácsonykor a fát még a Jézuska hozta; de azon kívül, hogy nem értettem, hogyan bír egy újszülött felemelni egy feldíszített fenyőfát, nem ez volt az ünnep fókusza, hanem hogy anya végre nem dolgozik, és van ideje Gazdálkodj okosan!-t játszani velünk (amit közgazdász lévén mindig ő nyert meg).

img_1472.jpg

A nagypapám mindig is lázadó volt; amikor először látott meg rocker szerelésben, szegecsekkel, fekete körmökkel, csak annyit mondott, hogy vigyázzak a rendőrökkel, mert őt mindig megállították, ha ilyesmi kinézettel (meg a motor első lámpája elé kötözött műanyag csontvázzal) motorozott. Ő volt az egyetlen, aki nem volt szakszervezeti tag az egész gyárban, és büszke rá, hogy soha nem járt templomban. Sokszor mondta, hogy szerinte minden rosszért azok az emberek felelősek, akik vakon hisznek, akár politikusoknak, akár a “klerikusoknak” vagy a “katkóknak”, ahogy ő nevezi a katolikus egyházat.

A dédimamám viszont meggyőződéses katolikus volt, rendszeresen járt templomba; és bár megtanított pár egyszerű imát, soha nem erőltette, hogy imádkozzunk vele vagy elkísérjük templomba. Nem agymosósan, nem manipulatívan, de azért megpróbált abba az irányba terelgetni, ami szerite helyes volt; ragaszkodott hozzá, hogy meg legyek keresztelve, több imakönyvet és feszületet kaptam tőle ajándékba, mesélt néha bibliai történeteket, de őszintén, nem láttam a különbséget közöttük és egy sima mesekönyv történetei között.

img_1468.jpg

Életemben egyszer imádkoztam a keresztény szertartásrend szerint, méghozzá a dédimamám temetésén; az volt az első és az utolsó alkalom, hogy kinyitottam az imakönyvet, amit kaptam tőle. A mai napig nagy becsben tartom, de csak azért, mert tőle kaptam, nem azért, ami benne van.

Körülbelül ekkor tanultunk először az iskolában az ókori görög mitológiáról, és első pillanattól teljesen elvarázsolt. Az emberi istenek, akik ugyan olyan bénák, féltékenyek, haragvóak, ugyan úgy örülnek vagy szomorúak, mint mi, sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a kereszténység mogorva istene, aki mindig mindenkire haragszik mert csak. Nem sokkal később sikerült eljutnunk a családommal Görögországba, ahonnan többek között egy közel húsz centis Pallasz Athéné szoborral tértem haza (eddigre már olvastam Poe-tól a Hollót, szóval tudtam, hogy a Pallasz szobornak az íróasztalon a helye). Nem gondolom, hogy a hit szó írja le pontosan, mit éreztem, de biztos voltam benne, hogy Pallasz Athéné, a tudományok, a kézműveség, és a tisztességes harc istennője vigyáz rám.

img_1476.jpg

Ekkoriban, tizenkét éves korom körül volt először felszállóágban a technopogányság. Nem tudom, vajon ez a megfelelő szakkifejezés az interneten körlevélben és igaziboszik.gportal.hu és hasonló oldalakon terjedő mágikus praktikákra és jóslásinstrukciókra, amiknek valószínűleg nagy részét (utólag visszatekintve legalábbis ez az érzésem) a Charmed sorozatból szedték, és inkább rajongóknak szánták, mint hiszékeny kamaszlányoknak, de azonnal beszippantott a dolog. A barátnőimnek és nekem egyik kedvenc hobbinkká vált “bájitalokat” kotyvasztani, amikor anya nem volt otthon; például a kertből szedett bogyókat borosüvegben rohasztottam, már homályos céllal; üvegszilánkokat, szegeket, tojáshéjjat és ecetet tettem befőttesüvegbe, amit aztán elástam, mert az jó…; főtt oregánót kevertem a testápolómba, gondolván, attól szép leszek. Ne, ne kérdezzétek, honann jöttek ezek, én sem tudom, miért gondoltam, hogy beválik. Akkor jó ötletnek tűnt.

img_1482.jpg

Tizenhárom-négy éves korom körül egy nyári tábor alkalmával használtam először Ouija-táblát, hogy kommunikáljak a szellemekkel. Mindezt persze erősen idézőjelben kell érteni (IDÉZŐjelben, érted, hahaha); a tábla ugyanis egy A4-es papírra írt ábécé volt, a planchette (az a háromszög alaú izé ami futkos a táblán) egy PET-palack kupakja, és tökéletesen nyilvánvaló (visszatekintve legalábbis),  hogy mi mozgattuk. Jól megkérdeztük a szellemet, hogy melyikünk melyik pasival fog összejönni, és tök jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg el nem kezdtek furcsaságok történni a táborban. Egy srác belerongyolt az üvegajtóba, egy szilánk a csuklójába fúródott, és majdnem elvérzett. Többször is tűz ütött ki a tábor különböző pontjain. A cuccaink sokszor nem ott voltak ahol hagytuk őket. Egy éjjel még a rendőrség is kijött, és elvittek egy kukkolót, aki épp a tábor kerítésén mászott át. A cukorbeteg szobatársam, akinek pumpás inzulinadagolója volt (tudjátok, az a cuki kis szerkezet, amit a hasfalba kell szúrni) olyan szerencsétlenül esett el látszólag a semmiben, hogy kiszakadt a pumpa a hasából, és annyira vérzett, hogy szintén mentőt kellett hívni. Lányok járványszerűen ájultak el, ha a faházunk közelébe jöttek; végül odáig eszkalálódott a dolog, hogy még a nevelők is megijedtek, és állítólag utánunk senkit nem helyeztek el abban a faházban, ma raktárnak használják.

Persze utólag elég könnyű belátni, hogy teljesen normális, hogy balesetek történnek, ha egy rakás éretlen kölyköt összezárnak egy hétre; hogy beriaszt a tűzjelző, ha a fél tábor titokban cigizik; hogy poénból el-elcsenik egymás cuccait a gyerekek; hogy a tömeghisztéria simán okozhat ájulásst, és ekkora méretű pánikot. (A tinik közé bemászó kukkoló azért tényleg elég rémisztő lehetőségeket vet fel, de nem a paranormális kategóriából). Akkor azonban semmi nem tudott volna meggyőzni, hogy nem szellemek csinálták a fesztivált.

(A történet megfilmesítési jogait már el is adtuk Ryan Murphy-nek, jövőre jelenik meg az American Horror Story: The Camp címmel.)

img_1483.jpg

Valamikor ezután, középiskolában keveredtem bele a Wiccába, ebbe a kifejezetten békés, és valahol a mai napig szimpatikus New Age-es újpogány vallásba, és évekig ehhez a mozgalomhoz tartozónak vallottam magam. Megnyugvást és magabiztosságot adott, hogy a világot nálam magasabb rendű erők működtetik, amikbe nem igazán van beleszólásom; hogy a jó vagy a balsorsomról istenek döntenek, nem a saját tetteim.

Itt Fehérváron volt egy ‘gyülekezetünk’ (ezt a Wicca szóhasználat ‘coven’-nek nevezi – ez a szó ismerős lehet az American Horror Story harmadik évadából), akikkel együtt Wicca szertartásrenű ‘rituálékat’ tartottunk.  Ezek sok tekintetben hasonlítottak a mainstreamebb vallások istentiszteleteire, ugyan úgy énekeltünk és verseket recitáltunk (bár ezek legtöbbjét magunk írtuk), ugyan úgy szimbolikusan ettünk és ittunk, mint a keresztény úrvacsora-szertartásban (csak bor helyett gyümölcslevet, mert egyrészt tizennyolc alatt voltunk, másrészt voltak köztünk absztinensek), ugyan úgy a lelki béke és a megnyugvás megtalálása volt a cél (csak mi ezt egy kőépület helyett erdőkben vagy parkokban kerestük).

Ebben a korszakban kezdtem gyűjteni a kristályokat, ezeket láthatjátok kellékként a fotósorozatban. A nyakláncomban szelenit, kianit, hegyikristály és azurit van, a kristálygömböm pedig szelenitből készült. A pálca ott fent valaha egy szertartásos eszköz volt, szintén hegyikristály és kb még fél tucat kő van beledolgozva egy fűzfa vázba, amiknek már nem emlékszem a nevére.

img_1486.jpg

Aztán találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel 2012 nyarán, akivel nagyon sokat beszélgettünk spirituális dolgokról. Például halhatatlan lelkekről, amik a Földre menekültek egy másik, gonosz transzdimenzionális faj elől, és most emberekben reinkarnálódnak újra meg újra. (Fel a kezekkel, akinek már most ismerős! Lovecraft-rajongók előnyben.) E között a két fajta lelkek között azóta is örök harc dúl. (Fel a kezekkel, akinek ismerős – Battlestar Galactica-rajongók előnyben.) Az ismerősöm szerint benne is élt egy ilyen lélek, sőt, még bennem is, és ezeket a lelkeket gyakorlással fel lehet ébreszteni. (Fel a kezekkel, akiknek ismerős – szcientológusok előnyben…).

Nem fogtam gyanút, még akkor sem, amikor az ismerősöm ‘rájött’, hogy bennem egy gonosz lélek lakik, amitől csak akkor szabadulhatok meg, ha csókolózom a menyasszonyával. Tövig beszoptam az egész mesét, pedig visszatekintve nyilvánvaló (visszatekintve mindig minden nyilvánvaló), hogy a szcientológia, némi Lovecraft-mitológia, egy csipetnyi new age-maszlag és egy nagy adag ‘különleges hópehely’ szindróma volt az egész, amivel irányíthatott másokat, és különlegesnek érezhette magát. (És ezzel tulajdonképpen még szerencsém volt, amiért “csak” a szórakoztatására ment ki az egész, nem pedig a pénzemre és az életemre pályázott, mint az igazi szcientológusok.)

(A mitológia persze ennél klasszisokkal bonyolultabb és meglepően aprólékosan kidolgozott volt, és az ismerősöm azt hozta fel mentségnek, hogy igazából könyvet akart írni, ahhoz találta ki, és én vagyok a hülye, amiért komolyan vettem. Lehet, hogy így volt; ha tényleg megjelenne könyvként, bestseller lenne.)

img_1485.jpg

Ott álltam leforrázva, azzal a tudattal, hogy ha ez átverés, az egész vallásos meggyőződésem az lehet – hiszen sem a Wicca természetközeli duális istenhite, sem a görögök politeizmusa, sem a keresztények haragvó istene nem kevésbé logikátlan, mint a multidimenzionális lélekparaziták.

A csalódás miatt, hogy egész addigi életemet tévhitben éltem, elképesztő dühvel vetettem bele magam a szkeptikus és ateista mozgalmakba; üdvözöltem, amikor felléptek a csalók és a tévhitterjesztők ellen. Gyűlölöm a ‘hiszékenység vámszedőit’, akik pénzért jósolnak, akik csak most csak neked csak 99.999 forintért tudnak neked egy csodagyógymódot a végső stádiumú rákra. Akik, ha problémával fordulsz hozzájuk, készséggel imádkoznak érted, de egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe; de fizesd az egyházi adót. Akik ahelyett, hogy beismernék a tévedésüket, átkokat, összeesküvéseket vagy gyíkembereket hibáztatnak mindenért.

img_1484.jpg

Mostanában sokat hallgatok Johnny Cash-t. Sok dala szól arról, hogyan küzd a hittel, hogyan próbál megbírkózni a kétségeivel. Én azt hiszem, pont fordítva vagyok. Nem szeretnék hinni semmiben, mert a hit kiszolgáltatottá tesz – mégis hiányzik az a megnyugtató érzés, hogy valaki, valami más dönt a világ sorsáról, és minden a legnagyobb rendben van.

Szeretnék elég erős lenni, hogy elbírjam a tényt, hogy nem vigyáz ránk senki, nincs terv, nincs cél, és ha elbaszunk valamit, az el van baszva, s nekünk kell kijavítani, nem az isteneknek. Ugyanakkor szeretném újra érezni az a biztonságot, amit a Pallasz Athéné szoborra nézve éreztem, amikor tudtam, hogy holnap fel fogok kelni, és harcolni fogok, és tanulni fogok, és alkotni fogok, mert ez a dolgom.

 

Többiek posztja a témában:

Blithe – Tóvároskert fehér boszorkánya

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

(A VKP (Vigyázz!Kész!Posztolj!) a Pillecukor blog kihívása, amelynek keretében a bloggerek egy időben ugyanarról a témáról fogalmazzák meg véleményüket. Ebben a hónapban a téma az Álomváros. A többi blogger posztjai alul lesznek linkelve, ha a HTML istenei is úgy akarják.)

 

(Ez az írásom Csönd és kukorica címen jelent meg még valamikor az ősidőkben a suliújságban, amit aztán gyorsan vissza is szedtek mindenkitől, amikor egy érzékenyebb lelkű tanár elolvasta az írást. Eredetileg egy magyar órai feladatra készült, a tájleírást kellett gyakorolni, és… hát, leírtam.

ae45b2e394c6e0cda5104bda4a02a1ad
Tudok vele azonosulni

Ezt most átdolgozva, kiglettelve, felpolírozva megmutatom nektek, egy kisebb bejelentés kíséretében: ha tetszik, van egy jó hírem. Van még ott, ahonnan ez jött, és Halloween éjszakáján huszonkét hasonlóan beteg novella kíséretében letöltheted innen az oldalról. Szóval ne menj túl messzire innen, főleg ne egyedül; lájkold az oldalt Facebookon, és figyeld a #talesfrom hashtaget.)

 

Székesfehérvár, a szülővárosom hátborzongatóan gyönyörű hely. Körbevezethetlek, ha hajlandó vagy követni.

 

A házunk a város szélén áll egy domb tetején. Nyugatra alattunk terül el maga a város, keletre pedig rögtön mellettünk kezdődik a kukoricamező. Fölötte pedig csak a csend lebeg.

A hátsó szomszédunk őrült. Valaha rendőr volt, de az elmeállapotára való tekintettel idő előtt nyugdíjazták. Ma azzal múlatja az idejét, hogy légpuskával lövöldözik bármire, ami mozog a kukoricásban. Az utcánk túloldalán nem tudom, ki lakik. Nem tudom, ki ő, hány éves, nem tudom, miből él vagy mit csinál, csak azt tudom, hogy valahányszor arra járok, némán ül az ablakban, és üveges szemmel figyeli az elhaladó embereket.

Mi éppen a domb tetején lakunk, így innen bámulatosan messze el lehet látni. Nyugatra alszik alattunk Fehérvár, mozdulatlanul, mint egy halott, mögötte pedig távolikék dombok. Itt született Szent Imre, a fiatalok védőszentje – pedig ő maga fiatalon halt meg. Talán ez védte meg valami még rosszabbtól.

Itt jártam iskolába, ahol minden évben meghalt valamelyik iskolatársam. Talán Szent Imre nem figyelt rájuk. Vagy talán nagyon is ott volt.

A várost néha úgy csúfolják, hogy Csuriváros, mert hétvégente és az álmos nyári délutánokon az utcák kihaltak, emberek sehol, csak verebeket lehet látni. Igen, a város ilyenkor a verebeké. Csak a szobrok figyelik, mit csinálnak, nemes némasággal – Szent Imre szobra például. Figyelik a belvárost, a romokat, melyekre oly büszkék vagyunk, a múlt romjait, melyekben élni próbálunk.

De a verebek legalább nem olyan hátborzongatóak, mint a galambok, amik Budapestet uralják. Azok talán valóban egy rémregényből lépdeltek elő, hogy átvegyék az uralmat a világ fölött.

Tőlünk északra, a láthatár közelében hever álmosan a csalai szemétfeldolgozó. Rémisztő egy hely. Egyszer osztálykirándulás címén meglátogattuk – szemetet a szeméttelepre, úgy való, nem? Tizennégy éves voltam, és halálra rémültem a hatalmas gépektől, amik olyan nagyok voltak, amekkora semmi nem lehet. Semmi.

Ekkora dolog nem létezhet, mert beomlana a súlya alatt a föld.

És mégis ott voltak, tövises kerekeikkel szurkálták a szemetet, szörnyszájaikkal falták a konzervdobozokat, vagy tüzet leheltek a kiöregedett gumiabroncsokra.

Közönség gyanánt pedig óriási sirályok éljeneztek körülöttünk, válogatták a szemetet, hátha találnak valami ehetőt, és közben figyelte minket.

Éhes szemeik azt mondták, hogy egyszer mi is itt fogunk heverni, átdöf majd a szörnymasina hegyes foga, ők pedig a maradványainkból építenek fészket a fiókáiknak.

Aznap este nem vacsoráztam.

székesfehérvár bányató
Bányató

Tőlünk délre, a városnegyed közepén egy vadregényes tó van. Valaha, még mielőtt a lakóházak kinőttek a földből, a tó egy bánya volt, amit mára elöntött a víz. A nagyapám sokat mesélt róla, hogy fiatal korában a szüleik tiltása ellenére abban fürödtek a forró nyári estéken.

Neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy keletkezett a tó.

A bányászok egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az áhított ércért, ami történetenként változik. Van, aki szerint ezüst, vagy arany, van, aki opállal vagy gyémánttal mondja a mesét, de a tanulságon ez nem változtat. Az emberek túl mélyre és túl mohón ástak, mígnem elértek egy földalatti tavat. A víz hirtelen tört be az üregbe, egyetlen óra alatt elárasztotta az egész bányát, és az összes munkás ott pusztult. A csillék, a csákányok és a csontvázak a mai napig a tó fenekéről induló járatokban pihennek.

Egy darabig éppen ezért a Lelkek Tavának hívták a helyet – egészen addig, amíg az emberek rá nem jöttek egy furcsaságra. A tó fölött vadregényes sziklafal húzódott, a tetején romantikus rózsabokrok között egy kis ösvény kígyózott, aminek a végén egy aprócska, girbegurba kápolna állt. Ez a látkép gyakran megihlette a sebzett lelkű szerelmeseket, akik bánatukban összezúzták magukat a sziklákon, vagy hirtelen állt meg meghasadt szívük, amikor a fagyos vízbe értek, vagy a bányászok lelkei húzták őket a víz alá. Így a tó a népnyelvben az Öngyilkosok Tava nevet kapta. Végül a városatyák ezt a kevésbé baljós hangzású Bányatóra változtatták, ám ez sem javított a hely hangulatán. A részeg fiatalok, akik a Bányató Bisztró bugyraiban múlatják zsenge idejüket, gyakran mesélnek egymásnak rémtörténeteket a tóról, bár csak a legritkább esetben hiszik őket el.

Én sosem úsztam a Bányató vizében. Mindig visszarettentem a bányászoktól, vagy talán a csalódott szerelmesek lelkétől.

A házunktól keletre található a végtelen kukoricamező. Határtalan, zöld óceán, nappal az éjszaka hűvösét árasztja, éjjel a nappal forróságát. A kukorica maga az élet. Ha pedig a szél rohan a levelei közt, olyan hangot ad, mint a tenger vihar előtt.

Júliusra a kukorica olyan magasra nő, hogy még egy felnőtt ember sem látszana ki belőle.

Gyakran belegondolok, milyen érzés lehet a kukoricatábla közepén állni. Jobbra, balra kukorica, előttem és a hátam mögött kukorica, alattam fekete, termékeny föld, a kukorica gyökereitől átszőve, fölöttem csak az azúrkék nyári ég, amit csak a kukorica méregzöld levelei döfnek át. Nem tudhatom, hogy pár sorral arrébb a szél, vagy valami állat neszez, vagy valami más. Futás közben az összesúrlódó levelek zaja elnyomja az üldözőm lépteit, a szél susogása alatt csak halványan hallom, ahogy egyre közelebb ér…

Sose mertem kipróbálni, még csak a lábamat sem tettem be a végtelenben összefutó sorok közé.

A kukoricamezőn egy poros földút vezet keresztül. A faluszagú por csinos párnácskákban verődik fel, ha magányosan kopog rajta egy pár kopott csizmasarok, két oldalról pedig katonás kukoricatövek figyelik az embert.

Meg az, ami a kukorica között lakik.

 

A földút egy patakhoz vezet, amin éles, síkos köveken lehet csak átkelni. A patakon túl egy erdő van, mely valaha a Kégl-birtokhoz tartozott, ma valami gazdasági társaságé. A figyelmeztető táblák szerint az erdőbe veszélyes belépni, mert vad darazsak élnek benne, ám mi számtalanszor átvágtunk rajta, de egy rovarral sem találkoztunk. Oszladozó, félig elfogyasztott birkatetemekkel annál inkább.

Tíz éves lehettem, amikor a szüleim először vittek el oda. Engem elbűvölt a rohadás illata, a csupaszon meredő csontok, amikről valami lerágta a húst, a halott üregek a szemek helyén – a szüleim nem voltak annyira elragadtatva, mint én, úgyhogy onnantól kezdve csak egyedül jártam arrafelé.

victorian goth lady
Fotózás a csalai Kégl-kastélyban

A veszélyes erdő közepén áll a Kégl-kastély, amit legtöbben csak Csalai Várként emlegetnek. Gyerekkoromban gyakran bemásztunk a bedeszkázott ablakok résein, és lenyűgözve kóvályogtunk a kihalt szobákban. A gótikus ablakok, romantikus, kovácsoltvas erkélyek és ódon csigalépcsők kielégítették kamaszos sóvárgásunkat a hátborzongató élmények iránt. A pincét szerettük a legjobban, mert ide már nem szűrődött be a fény, és csak zseblámpával gyönyörködhettünk a beomlott szobákban, és gyakran éreztük azt a jellegzetes borzongást, ami csak akkor merészkedik elő, ha valaki az ember tarkóját bámulja.

Kevesen tudják, hogy van még tovább. Ha a kastély után továbbmegyünk kelet felé, védelmező bokrok mögött egy hatalmas vaskaput találunk. Azon túl két sorban állnak a tölgyfák, ünnepélyes csöndben. Csak a kukorica susogását lehet hallani a távolból. A fák között húzódó gyalogút egy dombra vezet, ahol egyetlen fejfa áll magányosan.

A tábla szerint Csalai Kégl György örök álmának békés helye ez, de ha az ember elég közel hajol, meghallhatja, hogy a kőemlékmű alatt nem ő fekszik.

Hanem valami féregrágta sötétség, messze nem örök és nem is békés pihenésben.

A sírban az fekszik, aki megölte Szent Imrét, az, aki a szeméttelep gépszörnyeit vezeti, az a bányász, aki a kincs utáni vágyában először ütötte át csákányával a vizet elzáró falat, az, aki a birkatetemekből eszik, aki a romos pincékben ólálkodik, akinek csönd a hangja.

A sírban az fekszik, aki a kukorica haragoszöld levelei közül tartja szemmel Székesfehérvárt.

VKP új hivatalos kép
{Vigyázz! Kész! Posztolj!}

Fehérvárcsurgó, ahol a szörnyek nyaralnak

Fehérvárcsurgó, ahol a szörnyek nyaralnak

Fehérvárcsurgó Székesfehérvárról északra található, a “Halálútnak” csúfolt 81-es főúton körülbelül tíz percre. Mint minden rendes Fejér megyei falu, itt is áll egy kastély, ami a változatosság kedvéért a Károlyi családhoz tartozott; itt van a környező falvak egyetlen dohányboltja; vannak római- és avarkori leletei egyaránt (mert bár indiántemetőre érthető okokból egy magyar város sem épült, azért római vagy az avar temető szép számmal akad). Ezek közül egy jelentősebb mennyiség, pontosabban szinte a komplett avar kori temető elpusztult, amikor megnyitották a kőfejtőt, és elkezdték a külszíni bauxitfejtést a falu határában.

 

A falu északnyugati felében található a hivatalosan Vaskapu-tározónak nevezett mesterséges tó, ami tulajdonképpen ennek a posztnak a főszereplője lesz.

Sinka Balázs fotója

Történelem

 

Régészeti leletek szerint először a rómaiak hoztak létre víztározót a Gaja szűkületében, de létezik egy érdekesebb legenda is a keletkezéséről. Eszerint a török ostrom idején a törökök építettek gátat a mai Vaskapu-gát környékén, hogy az így duzzasztott tó vizével aztán elárasszák Székesfehérvárt. A szóbeszéd arra nem tér ki, mi lett ennek a vállalkozásnak a vége, de Fehérvár azóta is él és virul.

Mi leselkedik a vízben
Mi leselkedik a vízben

Víziszörnyek

Amikor először jártam a tónál, fültanúja voltam, ahogy egy helyi horgász figyelmezteti a kutyájukat fürdető városiakat, hogy vigyázzanak, mert elragadják a halak a kutyát. Azt gondoltuk, egy csak valami falusi poénkodás, és nagyon jól elszórakoztunk a helyiek meséin. Az egyik szerint a horgászcsónakból kiugrott kutya merült el örökre, egy másik szerint több nagy teherbírású horgászbot veszett már el a tavon, mert bármi is akadt horogra, az egyszerűen eltörte a botot, és lehúzta magával a mélybe. Egy helybéli ismerősöm is mesélte, hogy rendszeres látvány a parti iszapban, hogy egy sor kutya- macska vagy rókalábnyom vezet be a tóba, de egy sem vezet kifelé.

Ezeket ijesztő rémmeséknek, de csak meséknek tartottam egészen 2014-ig, amikor is nyilvánosságra került ez a fénykép:

7153_102-kilos-harcsat-fogtak-uj-torekord
Forrás: fishingtime.hu

A hozzá tartozó történet szerint a harcsa 102 kg és 222 cm hosszú volt, és különösebb gond nélkül rá tud rabolni kisebb-közepes emlősökre.

Például vézna kiskamaszokra, amilyenek mi is voltunk, amikor gyanútlanul fürödtünk a tóban.

 

De semmi pánik, a halat kifogó cseh halászember visszaengedte az állatot a vízbe. A híradásokat böngészve ráadásul, ha nem is száz kiló feletti, de hetven, nyolcvan kilós példányok bőven akadnak még rajta kívül is.

Békés vízpart

 

Erdei szörnyek

 

De az sem érezheti magát biztonságban, aki távol marad a Vaskapu tározótól. Egy nagyon kedves barátom mesélte hogy egyszer estefelé a tározó nyugati partján sétáltak egy ismerősével, amikor megláttak az erdő szélén valami furcsát. A barátom következetesen medvedisznóembernek nevezte a lényt, mert állítása szerint röfögéshez hasonló hangot adott ki futás közben, de egyáltalán nem disznóra hasonlítot. Inkább olyan volt, mint egy természetellenesen magas és vékony kutya, lapos pofával, vagy egy földig görnyedve járó ember, a testét pedig ritkás, fehér szőr fedte.

A barátomék nagyon megijedtek, futásnak eredtek, és meg sem álltak a Gátig, aminek a környéke ki volt világítva, így biztonságosabbnak tűnt.

Egyszer jártam ebben a faházban, és egy akkora darázsfészket találtunk odabent, ami a felsőtestem méretével vetekszik magasságban és szélességben egyaránt. Szerencsére már üres volt.

Mese habbal, igaz? Én is így gondoltam.

Aztán rájöttem, hogy sokan mások is láttak egy hasonló lényt azon a környéken.

 

Nem tudom, mi az igazság. Mindenesetre, biztos, hogy többet nem sátrazok a Vaskapu-tározó partján.

Suzanne Kobela rémálomvilága

Suzanne Kobela rémálomvilága

Suzanne Kobela-t az OGT szervezése közben ismertem meg, korábban is csodáltam a képeit Facebokon és Instagramon, így nagyon örültem, hogy együtt dolgozhatok vele. Teljesen elvarázsoltak a sötét szürrealista képein szereplő kicsavart, álombéli, démonszerű lények – amiket, ha elég sokáig nézel, elkezdesz teljesen más színben látni. Ami először rémisztőnek tűnik, lassan rájössz, hogy szenved, a háttér nonfiguratívnak látszó elemei értelmet kapnak, és az egész kép beszélni kezd.

Ez a kép itt lent például egy mindannyiunk gyerekkorából ismerős jelenet újragondolása. (De nem árulom el,melyik. Nézd hosszan, hagyd, hogy beszéljen, és jöjj rá magad.)

Suzanne Kobela Remember
Suzanne Kobela: Remember

 

Honnan jönnek a szörnyek?

Suzanne így mesél a kezdetekről: “Mióta az eszemet tudom rajzolgatok, kiskorom óta ez volt, ami leginkább lekötött. A legelső emlékeim között is az van, hogy papírokat firkálok tele a nappali kellős közepén (majd ha a papír elfogyott, következett a fal…). Igazán komolyan azt hiszem hetedikes vagy nyolcadikos koromban kezdett bennem kialakulni, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni vagy legalábbis valami olyannal, ahol rajzolni vagy festeni kell és fokozatosan tereltem magam ebbe az irányba. Komoly ráébredésem nem volt, hogy “na akkor most ez lesz az!”, az egész mindig ott lógott a levegőben, hogy művészeti pályára fogok lépni.

Suzanne Kobela paintings
Festmények

Bár júniusban a SteamFesten már összefutottunk, komolyabban csak augusztusban, a Fezenen volt alkalmunk beszélgetni. Ekkor mesélte el, hogy animációt is tanult, és hogy szerinte mik a művészeti intézmények árnyoldalai.

Még gimis koromban szerettem volna felvételizni a Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetemre (animáció szakra) és ennek érdekében már akkor elkezdtem előkészítőkre járni. Elvégeztem a preMOME animációs előkészítőjét, majd végzős koromban kezdtem tanulni Kopek Ritánál a  Studio 91-ben, ami szintén egy felvételi előkészítő iskola, ahol közel három évig tanultam modell utáni rajzolást és festést és animációhoz szükséges illusztrálást, storyboard készítést stb. Miután a felvételim nem sikerült elkezdtem gimnázium után egy Mozgókép- és animációkészítő OKJ-s tanfolyamot a Számalk-Szalézi Szakközépiskolában, amit két év alatt el is végeztem. Mindezek előtt, közben és azóta is autodidakta módon is képeztem magam vagy bejártam az iskolai szakkörökre.

Egy művészeti iskola szerintem lehet áldás és átok is egyben. Fontosnak tartom, mivel ha valaki jó művész szeretne lenni, akkor ahhoz nem árt pár dolgot megtanulni, begyakorolni és szembesülni kell vele, hogy azért a nagy művészi szabadság kellős közepén se árt pár szabályt szem előtt tartani. És egy iskola nagyon jó kapcsolatrendszer kiépítési lehetőség, a sulik folyton figyelik a pályázati- és versenylehetőségeket és sokszor a tananyagot is úgy alakítják, hogy ha befejezel egy projektet akkor “figyelj itt ez a pályázat, erre küldheted is!”. Szóval ilyen szempontokból ajánlott megpróbálni a művészeti iskolákat nagyon sokat adhat az embernek.
Ugyanakkor ott az átok oldala is, hiszen minden iskolában megvan az, hogy a tanulót alakítani, terelni akarják és nem feltétlen mindig jó irányba vagy az az irány nem biztos, hogy mindenkinek megfelelő. Hallottam olyanról, hogy valakit teljesen átalakítottak, de olyan jó barátnőm is van, aki kiállt az ötleteiért és a tanárokkal kompromisszumokat kötve át tudta vinni a saját elképzeléseit is a projekteknél. A saját példámat is el tudom mondani, hiszen a festményeimmel egy elég egyedi groteszk világot dobok az emberek elé, aminek fejlesztését nem biztos, hogy a mai minimalista festészetre szívesen lecserélném és épp ezért nem is sikerült a felvételim, mert tudom magamról, hogy mit szeretnék,min akarok fejleszteni és ez nem nagyon fért bele az iskolák kereteibe. (És ezt most nem hasraütve mondtam, a legutóbbi visszautasító levélben pont ezzel fogalmazták meg elutasításom okát.) Tudni kell, hogy mit akar az ember és aszerint mérlegelni, de ha nem is kifejezetten iskola, egy jó magántanár vagy mentor megkeresését mindenkinek tudom ajánlani, ha valaki komolyan akar ezen a pályán mozogni!

Suzanne Kobela painting
Festét közben, amikor bármi megtörténhet

 

Creepyllows

A nyári MondoConon Suzanne és Eni egy közös standon mutatták be a nagyközönségnek saját márkáikat; Eni a Lightning Dark projekt ruhakollekcióját, Suzanne pedig a Creepyllows név alatt futó szörnypárnákat, amik eszméletlenül cukik! (Mindkét projektből láthattatok darabokat az idei OGT-n is.)

A ‘Creepyllows’ igazából az én márkám, de ahogy én is besegítek Eny ‘Lightning Dark’ projektjébe sokszor, ugyan úgy ő is segít nekem összevarrni a párnákat, míg meg nem tanulok rendesen bánni a varrógéppel – mesélt Suzanne az együttműködésükről. – Olyan ember vagyok, aki körbeveszi magát párnákkal, plüssökkel és képes vagyok még a nyári hőség közepén is burrito módon bebugyolálni magamat és úgy aludni és ezt az egészet szerettem volna egy Valamibe összerakni, amiből végül megszülettek a kis rémpárnácskák, akik párnák is, figurák is, készülni fog majd plüssanyagből is, ölelgetni is lehet és nyomorgatni is őket. Teszteltem őket alvásnál is, jelenthetem, hogy kényelmesre sikeredtek!” 

Suzanne Kobela creepyllows skully
Suzanne és a vérszomjas Skully-k


Néha azonban nehézségek is támadtak a projekt körül.
“Sajnos volt még a legelején egy elég csúnya problémánk, egy amerikai egyéni vállalkozó nő és a rajongótábora megtámadott minket, hogy az ő munkáit koppintottam. A dolog eljutott odáig, hogy akár az ügyvéde is felvette volna velem a kapcsolatot, de miután közöltem, hogy tárgyalóképes vagyok a dolog megszakadt. Ezen kívül én mégis felajánlottam neki kompromisszumot és bár nem reagált rá semmit, azóta is betartom őket a súrlódás és további támadások elkerülése végett, ezért van például, hogy a jelenlegi Skullykból több már nem fog készülni és ők nem is elérhetőek USA beli vásárolóknak, hanem most már dolgozom a Halloween szérián, ami sajnos szintén kis technikai nehézségekbe ütközött, de az szerencsére saját hiba és dolgozunk a megoldásán!”

Suzanne Kobela creepyllows skully
A Skully-k

Nagyon érdekelt, hogy mi lehet egy olyan személynek a fejében, aki ilyen műveket képes alkotni. Ezért már az OGT után, egy írásos interjúban feltettem Suzanne-nek azt a kérdést, amit valószínűleg minden művész rühell: Mi inspirálja?

“Az ötlet bármikor és bárhonnan jöhet. Volt már, hogy egy zeneszám hallgatása közben ugrott be egy ötlet, volt, hogy egy szimpla gondolatmenet indult meg a fejemben, aminek a végeredménye egy kép lett, de volt már olyan, hogy a helyi szórakozóhelyen a barátaimmal iszogatva egyszer csak megakadt a szemem egy repedésen a falon és azt a mintát szőtte tovább az agyam. Ez teljesen kiszámíthatatlan.”

 

És hogy mit hoz a jövő…

A Creepyllowsok igazából a side-projektem, elsősorban a festményeim és illusztrációim a fő csapásirányom, csak hát mivel azok nem annyira ‘cukik’ nehezebb velük nagyközönség előtt érvényesülni, de kitartóan keresem azt a réteget, aminek ez a fajta groteszkség ugyanúgy a szíve csücske, mint nekem.
Az OGT-n volt szerencsém megismerni a másik kiállítólányt, aki felajánlotta, hogy társulhatok hozzájuk kiállításokban, így remélhetőleg hamarosan több ember elé is eljutnak a képeim több helyen.
Továbbá mivel idén se sikerült a felvételim jelenleg munkakeresési posztban vagyok, két helyről várok jelenleg visszajelzést, amik szerencsére kapcsolódnak a szakmámhoz. Emellett freelance módban is vállalok illusztrálást és grafikusi munkákat, vagy ha valaki egyedi képet szeretne, vállalok megrendeléseket is.

Suzanne Kobela painting oraculum
Suzanne Kobela: Oraculum

De azért lesznek kistestvérei a Skully-knak, ugyen?

“Igen, készülnek az új szériák és hamarosan lesznek más családtagok is a Skullykon kívül! Addig is szeretném teljes mértékben feltornázni magam a létrán és addig bármilyen lehetőséget megragadni. Folyamatosan festek, több stílusirányzatban is sikerül megállnom a helyemet. Mint már ahogy az előző kérdésben is megválaszoltam, kitartóan keresem azt a szubkultúrális réteget, ahol a munkáim befogadásra lelnek.

Jelenleg ezen is  a festményeim digitalizálásán dolgozom folyamatosan, hamarosan printek és a képekből készült egyéb érdekességek is elérhetőek lesznek. Tervezek több webshopot is felállítani, a Suzanne Monster munkák és a Creepyllowsok is majd storenvyn lesznek elérhetőek, és majd Redbubble-ön további extrák. (Erről alkalomadtán hozom a linkeket!) Előreláthatólag leszünk az őszi MondoConon is, ott már a teljesen megújult árukészlettel fogok megjelenni és reményeim szerint az első új Creepyllow darabokkal is a Skullyk mellett! És az őszi Steamfesten való rémkedés is szervezés alatt van.

Suzanne Kobela
Suzanne és a macskája, Leny


Suzanne Kobela többi munkáit itt tudjátok elérni:

Facebook: Suzanne Monster  (Itt mindig megtalálhatóak az aktuálisan eladó képek)/ Creepyllows
Instagram: suzannemonster
tumblr: suzannemonster.tumblr.com

Isherwood: Isten veled, Berlin!

Isherwood: Isten veled, Berlin!

Amikor elolvastam a Könyves Kihívás 2016 listáját, ez a könyv volt az első, ami beugrott, hogy el kell olvasnom, bár még nem voltam biztos benne, hogy melyik kategóriába lehet beleszuszakolni, hiszen vannak benne háború küszöbén rúdtáncoló nők, menekültek, posztapokaliptika (bár ez elég furán, majd kifejtem), feminizmus, LMBT+k, és láttam filmen és színpadon is, tehát vagy féltucat pontra megfelelne. Végül a Nők helyzete a háborúban kategória mellett döntöttem, bár kis csalással, a főszereplő ugyanis 1933 kora tavaszán elhagyja Berlin városát, tehát az egész hóbelevancból csak a háború marad ki.

Először csaknem hat-hét évvel ezelőtt találkoztam ezzel a könyvvel. Csitri jérce koromban színészkedtem és táncoltam egy alkotókörben, ahol többek között a Chicago-ból és a Kabaréból is adtunk elő ezt-azt (és aki járatos az alapanyagban, annak itt kikerekedik a szeme, meglódul a fantáziája, flittereket, fűzőket, harisnyakötőket vizionál, és nem téved). A darabot láttam a fehérvári Vörösmarty színházban, és úgy gondoltam, hogy könnyebben átélem majd a szerepet, ha elolvasom a Kabaré alapjául szolgáló könyvet – hiba volt. Elfelejtettem, hogy a filmfeldolgozások néha nagyon messze tudnak sodródni az eredeti műtől.

(Magyarul, ha csillogásba és revüdalokba csomagolt történelmi drámára vágysz, maradj a filmnél.)

isten veled berlin sally bowles isherwood
Sally Bowles a filmben. A történet szerint 17 éves.

 

“Fényképezőgép vagyok, nyitott retesszel”

“Úgy érzem magam, mint egy félpár zokni” – írtam az akkori blogomba, amikor először befejeztem ezt a könyvet. És ahogy idősödöm, és egyre többet látok a világból, ez az érzés egyre erősebb.

Az Isten veled, Berlin! egy egészen érdekes könyv, nem is mondanám egészen regénynek. Olyan, mint hideg, fekete-fehér polaroid fényképek sorozata a világválságból egyenesen a háborúba rohanó (mit rohanó, vidáman, énekelve szökdécselő) Berlinről és lakóiról.

(Ha már a fekete-fehér felvételeknél tartunk, mit gondoltok, miért csak fekete-fehér képeket látunk mindig a világháborúról? Pedig akkoriban voltak már színes felvételek. Sőt, a NatGeo pár éve indított egy olyan dokumentumsorozatot, ahol eleve színes vagy digitálisan kiszínezett videofelvételeket mutattak a Második Világháborúról, és a műsor elég gyorsan megbukott. Szerintetek mi lehet ennek az oka?

Elárulom: azzal, hogy csak fekete-fehérben nézzük ezeket a képeket, egy olyan kép alakul ki bennünk, hogy ez Történelem, ez a Múlt, ez régen volt, ehhez semmi közünk. Ezért felkavaróak a színes felvételek, mert szörnyen nyomasztó pusztán sugallni is, hogy az akkori emberek olyanok voltak, mint mi, a világ nem volt kevésbé civilizáltabb – tehát semmi nem óv meg minket attól, hogy ugyan úgy belegaloppozzunk egy háborúba.)

A legzavaróbb a könyvben az, hogy nem mond értékítéletet, nem tanmese, nincs tanulsága vagy mondanivalója. Csak elmeséli, ahogy mindenki úgy tesz, mintha lenne pénze, aztán hízeleg azoknak, akikről azt hiszi, hogy van pénze, miközben nekik sincs. Elmeséli, hogy a tizenkilenc éves Sally Bowles (aki nem prostituált, hanem társalkodónő) és a főszereplő hogyan próbálja meg kitartatni magát egy angol turistával; elmeséli ahogy a nők azért szimulálnak mindenféle betegséget, hogy a szanatóriumba kerülve távol legyenek az erőszakos férjüktől. Elmeséli, ahogy egy ötfős család napról napra hullik szét, amire mindenki máshogy reagál: az apuka alkoholista lesz, az idősebb fivér náci, az ifjabb kommunista, a húguk tízszer annyit nyom, ahány éves, az anyuka pedig szanatóriumba kerül tüdőrákkal. Persze előtte hitelre vesz magának hálóinget, mégis csak szépnek kell lenni.

Mesél egy gazdag, meleg, neurotikus angol úr és egy tenyeres-talpas csóró berlini beteges kapcsolatáról. Mesél egy sebészről, akinek meggyőződése, hogy a torokmandulájukből felismeri a melegeket. Mesél egy fiúról, aki majd egyszer dolgozni kezd és meggazdagszik, majd egyszer holnap.

Ahogy a HTB feleségek összekötik a kellemest a nagyzolással, és angolórákat vesznek, hogy villogjanak vele. Ahogy az üzletlánc tulajdonosa az eggyel azelőtti irodalmi korszak divatja szerinti spleenbe merülve belefásul a pénzébe.

Ahogy az elegáns kertipartin biztosak benne, hogy hamarosan meg fognak halni, mert jönnek a kommunisták, és felforgatják a világot, és egy kicsit megnyugodnak, amikor a választásokat valamelyik másik párt nyeri.

Mesél a kommunistáról, aki pár társával el akart foglalni egy munkaügyi központot, de először a rendőrök verik meg, aztán a nácik verik meg, legvégül pedig a kiábrándult és elkeseredett barátai verik meg.

Mesél a részeg nácikról, akik ökölharcba bonyolódnak két zsidó turistával, hogy megvédjék két “tisztességes árja prostituált” “becsületét”.

És egyszer sem mondja, hogy ez rossz, ez undorító, hogy a szereplők minden tettükkel magukat és egész Berlint rántják egyre mélyebbre, valami olyan bűzös mocsárba, aminél talán a háború is jobb.

 

“fölöslegesen szilárd, esztelenül súlyos és veszélyesen éles”

 Az adja a könyv különlegességét, hogy 1929 és 33 között készült, az utolsó rész befejező sorai 33 kora tavaszán íródtak. Azaz a keletkezés idejében az írónak nem lehetett tudomása arról, pontosan minek is az előérzetét örökíti meg. Egyszerűen elmeséli, hogy élnek a berliniek, és már ez elég ahhoz a szörnyű bizonyossághoz, hogy az egyetlen kiút, ha porig rombolják Berlint, és tiszta lappal kezdik újra. Még jó, hogy töriórán elspoilerezték nekünk a folytatást…
Berlin in 1945
Berlin a háború végén

A legmegrázóbb talán nem is a könyv szereplőinek sorsa, hanem a tudat, hogy ma, Budapesten nagyon gyakran futok bele ugyanazokba a viselkedési mintákba, amiről Isherwood ír.

“A jövő egyáltalán nem aggasztja őt. Mint minden berlini, ő is állandóan szóba hozza a politikai helyzetet, de csak futólag, a tárgyhoz illő mélabúval, ahogy a vallásról szokott beszélni az ember. Mint ami kívül esik a kézzel fogható valóság határán.”

“…jaj, ha sikerülne igazán gazdag szeretőt fognom. Nézzük csak… Beérném évi háromezerrel, lakással, és egy tisztességes kocsival. Most mindenre hajlandó volnék, hogy gazdag legyek. Aki gazdag, az ki tudja várni az igazán jó szerződést; nem kell két kézzel kapni az első vacak ajánlaton… persze szigorúan hű lennék ahhoz, aki kitartana… – Sally nagyon komolyan mondta ezeket, és láthatóan hitt is abban, amit mondott.”

“Én megértem ezeket a fajta fiúkat, minden héten a késem alá kerül egy-kettő orrpolippal, középfülgyulladással, tüszős mandulával. Romlottak, degeneráltak. Ezekkel a fiúkkal semmit nem lehet csinálni… kivétel nélkül beteg a mandulájuk.”

“Látja azt a két épületet? Az egyik a gépgyár, a másik a börtön. A környékbeli fiúknak eddig ez a két választásuk volt… De a gyár most csődbe ment.”

“Freulein Schröder máris alkalmazkodik, ahogy alkalmazkodni fog minden új rendszerhez. Ma reggel hallottam, amint tisztelettudóan beszélgetett a “führerről” a házmesternével. Ha valaki netán eszébe juttatná, hogy a tavaly novemberi választáson a kommunistákra szavazott, valószínűleg hevesen tagadná, a legnagyobb jóhiszeműséggel. Hiszen csak akklimatizálódik, a természet törvényeihez igazodva, mint egy állat, aki télire bundát cserél. Sok ezer ember járja az akklimatizálódásnak ugyanazt az útját, mint Freulein Schröeder. Elvégre bármilyen kormány kerül is hatalomra, nekik ebben a városban kell élniük és halniuk.”

Ez egy nekrológ. Csak még arra nem jöttem rá, kié is pontosan.

Stepfordi életpályamodell

Stepfordi életpályamodell

A Stepfordi feleségeknek hamarabb láttam a film verzióját, mint ahogy olvastam volna, de az annyira megviselt, hogy utána hajnali háromig lelkiztem a párommal, hogy ugye úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akarja, hogy bármiben is megváltozzak. Ritkán van rám ilyen hatással bármi, de mióta láttam, nem tudok híreket olvasni. Nem vicc, mióta megnéztem az 1975-ös filmet, nem bírom megnyitni az Indexet anélkül, hogy rám törne egy kisebb paranoia.

Aztán a Könyves Kihívás rávett, hogy olvassam el a Stepfordi Feleségek még nyugtalanítóbb könyv verzióját, Ira Levin tollából.

A legijesztőbb történetek mindig azok, amik nem elégszenek meg azzal, hogy olvasás közben megrémisszenek, hanem lemásznak a könyv lapjairól (vagy a tábla hideg képernyőjéről), és megmutatják, hogy a valóságban sem vagy biztonságban. Ezt elég nehéz elérni egy nagydarab nyálkás szörnnyel (bár Lovecraftnak úgy is sikerült), annál könnyebb azonban egy gazdasági vagy társadalmi problémával (igen, létezik gazdasági horror is, az indokolatlanul népszerű és pofátlanul Amityville koppintás Conjuring például az volt). És ez a probléma nem csak itt lebeg a sarok mögött, de nap mint nap úgy az arcodba mászik, hogy szinte a tarkódon érzed a Stepfordban élő férfiak leheletét.

 

Történet

A történet szerint Joanna a férjével, Walterrel és két gyermekükkel egy tökéletes vidéki kisvárosba, Stepfordba költöznek, mert ez mindenkinek előnyös, nagy ház, tiszta levegő, jó iskola, alacsony helyi adók… (Alacsonyak, igen. Valószínűleg azért, mert a város határában van hatvankét műszaki, vegyi és biokémiai üzem, te meg azt mondod, hogy tiszta a levegő, de ne is törődj vele!) A város tényleg minden szempontból tökéletes, mindenki kedves, minden nőnek tökéletes az alakja, nincsenek konfliktusok, a kertek rendezettek, a házak ragyognak. Csupán két dolog zavarja Joannát: egyrészt, nincs értelmes társasága, akivel beszélgetni lehetne, hiszen minden stepfordi asszony csak a tisztítószerekről és a sminkekről tud beszélni, vagy arról, milyen csodálatos ember a férje; másrészt, a város minden dolgában az úgynevezett Férfiegylet dönt, a nők teljesen ki vannak szorítva a helyi ügyekből, no nem mintha az asszonyok a padlósúrolás, sütés, főzés és sminkelés mellett szeretnének bármilyen helyi üggyel is törődni. Joanna természetesen, emancipált városi nő módjára megpróbál magához hasonló, szabadabb elvű nőket toborozni és létrehozni ha nem is egy női érdekérvényesítő egyletet, de legalább egy könyvklubot, ahol beszélgethetnek, de a helyi nők ehhez is túl elfoglaltak. Hiszen annyi a házimunka.

Csak kettő magához hasonlóan emberi nőt talál, Bobbie-t és Charmaine-t, akik szintén kezdik egyre furcsábbnak találni a várost. Néhány hét elteltével azonban Charmaine személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és az addig teniszező, asztrológia, művészetek és fiatal fiúk iránt érdeklődő nő kötényes házitündér lesz, aki önként feltöreti a teniszpályáját, hogy golfpályát építtessen a férjének – hiszen neki nincs ideje teniszezni, annyi súrolnivaló van. Joanna és Bobbie elkezdenek nyomozni, hogy mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Rájönnek, hogy valaha létezett egy Nőszövetség is, aminek a feje történetesen a Férfiszövetség elnökének a felesége volt, de ma már senki nem emlékszik az egészre, vagy nem akar emlékezni. Hogyan is járhatnának mindenféle flancoló ülésekre, amikor annyi házimunka van? A két nő a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a várost övező üzemek szennyezik valami olyan pszichoaktív anyaggal az ivóvizet, ami megváltoztatja az emberek viselkedését – vagy éppen a férfiak keverik teljesen szándékosan a vízbe, hiszen bármi is ez, a férfiakra, úgy tűnik, nem hat.

Aztán egy, a férjével töltött “második nászút” után Bobbie teljesen megváltozva tér haza, a házimunkán és a férje boldoggá tételén kívül nem érdekli semmi, hogy is foglalkozhatna ilyen buta egyletesdivel és nyomozósdival, amikor annyi mosnivaló van?

Joannára pedig rátör az a nyomasztó paranoia, hogy hamarosan ő következik, ő is meg fog változni, többé nem érdekli már a hobbija, a barátai, csak a legújabb padlófény és az Avon katalógus. És mindenki benne van, mindenki ellene van, összeesküdtek ellene, az összes férfi, mindenki azon ármánykodik, hogy őt egy tökéletes testű háztartási géppé változtassa…

stepfordi feleségek
Született (?) feleségek

Nem tudom, ellőhetem-e nektek a történet végi nagy csavart. Nekem ez világ életemben olyan nyílt titok volt, mint az, hogy ki Luke és Leia apja; hiszen anyukám is stepfordiaknak csúfolta azokat az anyukákat, akik alsóban el tudták kísérni az osztályt kirándulásra vagy az úszásoktatásra munkaidőben, minden úszásóra után hatalmas szárítóval szárogatták a lányaik haját, korcsolyaórára autóval hozták-vitték a gyerekeiknek a korcsolyát, és minden áldott nap frissen főzött ebédet hoztak be a suliba a kölykeiknek, hogy ne kelljen a menzakaját enniük, és emellett mindig tökéletes hajuk, manikűrjük, pedikűrjük, frissen vaxolt kocsijuk és makulátlan ruháik voltak. Nyolcadikban már mi is a barátnőimmel stepfordiaknak hívtuk a mindig tökéletesen sminkelt és tökéletesen közepes jegyeket szerző, tökéletesen átlagos osztálytársaimat (manapság pedig stepfordi bloggereknek hívod a beautybloggereket, ez aztán a személyiségfejlődés, ecsém). Mindenesetre, ha valaki nem látta/olvasta volna, az tegye megy gyorsan, de addig is, igyekszem nem spoilerezni.

 

Disneyworld

A történet egyik legérdekesebb motívuma, hogy a Férfiegylet elnöke, Coba valaha a Disneylandben dolgozott, ezért a társaságban a beceneve is az, hogy Diz. Levin tömör és lényegre törő stílusához méltóan ez összesen kétszer említődik a történet során, sőt, a férfit is csak egyetlen egyszer látjuk, de ez bőven elég ahhoz, hogy dekódoljuk a motívumot.

Nem is tudom, itt egy vállalatbirodalom, ami évtizedek óta teljesíthetetlen testképet, elhibázott párkapcsolati mintákat és vállalhatatlanul szexista üzenetet közvetít a kislányaink felé.

sexist disney meme
Ha lát egy elhagyott házat, kitakarítja.
sexist disney meme
A konyha arra van.
sexist disney meme
A halott lányok nem tiltakoznak.

Mire gondolhatott a költő?

Amúgy karácsonykor beszippantott a Youtube, és órákon át Disney dalokat bámultam, amikor is a Pán Péter egyik jelenete jött, ahol míg az indiánok buliznak, Pán Péter pedig smárol az indián hercegnővel, Wendy-t elküldik fát hordani, mert asszony nem táncol, asszony hordja fát a tűzre… Erre valaki komolyan azt gondolta, hogy teljesen rendben van, mehet nyugodtan egy gyerekmesébe?!

Ennek a motívumnak az ellenpontja Ruthanne, egy néger nő (v.ö. 1995-ig kellett várni az első színes bőrű Disney-hercegnőre, Pocahontas képében, és egészen 2009-ig, a Hercegnő és a békáig az első feketére), aki gyerekkönyveket ír egy Penny nevű kislányról (v.ö. Minnie), aki maga keveredik kalandokba, és saját maga mászik ki belőlük, nem kell hozzá fiúk segítsége (v.ö. BÁRMELYIK DISNEY-MESE VALAHA).

Csak ugye Ruthanne is Stepfordba költözött a férjével, tehát jó esély van rá, hogy a gyerekkönyvnek nem lesz folytatása.

A Disney megint ellehetetlenítette egy konkurenciáját!

 

Szatíra vs Horror

A regényt feminista szatíraként is szokták emlegetni, és itt jöttem rá, milyen képlékeny és esetleges dolog a műfaji megjelölés. Én világ életemben horrorként tekintettem erre a történetre, de az utószóban a horroríró Peter Straub a szatirikus humorát dicséri… ami fölött én sajnálatos módon elsiklottam, miközben a masszív egzisztenciális válságban vergődtem a nőiesség jelentésén merengve. Ezt a regényt csak férfiak képesek szatírának tartani. A nőknek ez horror.

Azért ha megpróbálsz elvonatkoztatni a személyes szorongásaidtól, elég vicces lesz az egész: sikeres, többgyerekes, felnőtt férfiak, akik egy tinédzser szexuális fantáziáit próbálják kiélni A Tökéletes Nőről, aki egy szexuális segédeszköz és az anyjuk egyszerre, de ennél semmiképpen nem több.

De nem, bazmeg, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy sikeres, többgyerekes, elvileg normális, felnőtt férfiak gondolatvilágába belefér, hogy (nem is annyira-)bio robotokat csináljanak a nőkből. És nem csak hogy a város egyik lakosa sem tiltakozik ez ellen, de még csak hezitálni sem látjuk egyiket sem.

Az 1975-ös filmverzióban Walter azért elmorzsol néhány könnyet.

De a könyvben nem. A 2004-es verzió pedig abszolút paródiát csinál a történetből, semmibe véve a feminista üzenetet.


Tulajdonképpen a szatíra és a horror ugyan azon az elven alapul. A történet magja egy olyan érzés vagy sejtés, ami szorongásra késztet, de nem elég tiszták a körvonalai, nem elég megfogható ahhoz, hogy le tudjuk győzni, vagy egyáltalán felfogjuk, mivel állunk szemben. Ezek a műfajok fogják ezt az érzést (például a gyanút, hogy talán nem a házasság és az anyaság az, ahol a legjobban kiteljesedik a nő), formát, kiterjedést adnak neki (esetünkben azt, hogy a férfiak jobban örülnének egy háztartási robotnak, mint egy hús-vér nőnek), aránytalanul felnagyítják, aztán vagy nevetségessé teszik, vagy félelmetessé – de még félelmetesként is megfoghatóbb, tehát legyőzhetőbb, mint egy ködös sejtés.

 

Stepfordi beautybloggerek

Annak idején, amikor a Rosemary filmváltozatáról értekeztem, azt találtam írni, hogy manapság nehéz elképzelni, milyen lehetett, hogy a nőket nem engedik érvényesülni, csak annyit várnak el tőlük, hogy szüljenek, takarítsanak, és hozzák be a sört… ó, én naiv.

hvg stepfordi
Álmaid asszonya

Azonnal ez a 2011-es címlap ugrott be a könyvet olvasva, de a HVG múlt heti (2016/1) számában is írnak a nemek közötti egyenlőtlenségekről. Csak az összehasonlítás kedvéért, a Stepfordi feleségek 1972-ben, 44 évvel ezelőtt íródott!

Mondd még egyszer, hogy szatíra, te faszfej, bazmeg, mondd még egyszer, ha mered!

 

“Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a rúzsokkal, mosóporokkal, padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal, dezodorokkal.”

(Szóval az én kérdésem: a beautybloggerek vajon Stepfordból származnak?)

Iszony 1965

Iszony 1965

Picit (nagyon) odavagyok az államvizsga miatt, de kis enyhülés, hogy az egyik tételünk nem más, mint Németh László Iszony című regénye, amiből az egyik valaha volt legütősebb magyar horrorfilm készült.

Magyar horrorfilm? Olyan létezik egyáltalán?!

[pullquote]Magyar horrorfilm? Olyan létezik egyáltalán?![/pullquote]Ez attól függ, mit tartasz horrornak vagy thrillernek. Az Iszony például elvileg (értsd, a hivatalos irodalomelmélet szerint) dráma, de a film zenéje és a képi világa miatt szerintem több annál. Bár nem csavarodik ki a valóság annyira, mint az egyébként (gyanús mértékig) hasonló Roman Polanski-féle Iszonyatban, mégis maga a dráma a főszereplő fejében játszódik, nem a valóságban. Egy nagyon okos, nagyon mély és nagyon magyar gondolatmenetről van szó, amiben az életről, a halálról, az identitásról és annak elvesztéséről, a szabadságról, a nőiességről, és az elméről mesélnek nekünk olyan elképesztően feszült és nyomasztó stílusban, hogy talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, egy egy pszichothriller.

iszony puszta
A puszta

Megint találtál egy feminista thrillert? A Rosemary és Stepfordi feleségek után ez már a harmadik.

És még lesz is pár. Mert a női létben bőven van nyomasztó momentum.

 

Történet (spoileres)

iszony nelli
Nelli

A főszereplő a magának való Nelli, aki egy tanyán, jobban mondva pusztán él a szüleivel. Egy végzetes szilveszteri mulatságon megismerkedik Takaró Sanyival, a falu leggazdagabb gazdájának harsány fiával, aki nem rossz szándékú, de Nelli nem szereti. Amikor azonban édesapja meghal, idős édesanyja és a falusiak unszolására hozzámegy a férfihoz, végül is mégiscsak ő minden más lány szíve vágya, és ő a legjobb parti a környéken. Annak ellenére, hogy Nelli legszívesebben egész életét a pusztán élné le, Sanyihoz költözik, majd amikor a férfi édesapja meghal, akkor a szüleik házába az anyósával.

Közben pedig mintha a lány lelke a tanyán maradt volna, mintha a puszta ott lenne a fejében, és ő ott éldegélne a kőarca mögött, nem pedig a falu pezsgő társasági életében.

Nellit, és vele együtt a nézőket is szépen lassan felőrli, hogy nem tud beilleszkedni, nem tud “elegyedni a világgal”, nem tud úgy élni, ahogy körülötte mindenki várja tőle. A férje eleinte próbál segíteni neki, aztán egyre tolakodóbb, egyre manipulatívabb, aztán egyre erőszakosabb lesz, ahogy Nelli nem válik a közösség tagjává.

Végül a lány egy dulakodás közben véletlenül (?) megöli a férjét, de a kiérkező háziorvos, mivel szerelmes a nőbe, megállapítja, hogy a halál oka tüdőgyulladás volt. Nelli, miután az orvos közeledését is visszautasította, visszamegy a pusztára, és élete végéig jómódban, békében és EGYEDÜL él az örökségből. (A könyvben édesanyjával és a nagynénjeivel él a tanyán, és önkéntes ápoló lesz a közeli kórházban; külön hangsúlyt kap, hogy csak akkor megy be ápolni a betegeket és időseket, amikor akar, nem kényszerből.)

Egyébként fent van Youtube-on, nézzétek meg.

A nő

Kezdjük azzal, hogy a probléma gyökere az, hogy felmerül egyáltalán, hogy feladatokat, elvárásokat, célokat és életminőséget tekintve van különbség. Hogy a “nő” fogalmát leválasztották az “emberéről”.

A film központi kérdése az, hogy mi az a pont, amin túl már nem lehet elviselni a kiszolgáltatottságot – miközben nem egyvalakinek van kiszolgáltatva, hanem az egész társadalomnak. Nellinek férjhez kell mennie, nem csak azért, hogy legyen miből élniük, hanem mert úgy illik. Be kell költöznie a faluba, ahol mindenki idegen neki, mert így helyes. Le kell feküdnie a férjével, mert ez a dolga.

iszony nelli fényben
“Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol”

[pullquote]Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol.[/pullquote]Akkor esett le az állam, és jöttem rá végleg, milyen durva film is ez, amikor a következő esett ki a férje száján a kapanyéllel együtt:

“Nem lett volna erőszak, ha nem tiltakozol.”

Egész egyszerűen klausztrofób érzés nézni, és ezt a hangulatot csak tetézi a film képi világa. Még a fekete-fehér filmekhez képest is sivár, elképesztően kontrasztos és végtelenül sötét. Annak a jelenetnek a kivételével, amikor a havas pusztán sétálnak, végig az volt az érzésem, hogy a film agyonnyom a ferdén felvett jeleneteivel és azzal, hogy a képernyő fele szinte mindig fekete.

iszony özvegy
Sötét képi világ

Ezért gondolom, hogy ez több, mint egy egyszerű dráma; egy dráma nem játszik így a néző idegeivel.

(Megjegyzem, a regénynek is az volt a fő célja, hogy érzéseket keltsen az emberekben, a szerző elmondása szerint eköré építette fel az egész cselekményt.)

iszony anyós jumpscare
Van egy jelenet, ahol a koromsötét verandán hirtelen megjelenik a mindig özvegyi feketébe öltözött anyós, mint a falu társadalmának és az elvárások jelképe – ennél hatásosabb jumpscare-t magyar filmben még nem láttam.

Az egyenlőség jegyében azért meg kell említenünk, hogy a Kállai Ferenc alakította Sanyi egyáltalán nem rosszindulatú, sőt. A történet elején tényleg szereti a főhőst, és a kedvéért valóban megváltozik, sokat szelídül, valahol azonban nála is elérkezik az a pont, ahonnan csak erővel és manipulációval tud Nelli felé fordulni. Ennek az az oka, hogy Nelli ellenséges vele szemben. És ezt ne vegyétek áldozathibáztatásnak, főleg azért ne, mert a könyv szerint Nelli mindvégig tudatában van ennek, ahogy megfogalmazza: “visz a fúriám”. Vagyis nem szánt szándékkal bántja a férjét, inkább a tehetetlenség, és az éveken át elnyomott viszolygás tör így utat magánat. Ugyanakkor a férje sem szándékosan bántja őt, hanem pavlovi reflexként égett bele, hogy mindegy, hogy üt vagy simogat, akkor is megmarják a kezét.

 

Az introvertált

[pullquote]”Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok”[/pullquote]Nelli igényei nem teljesíthetetlenek, sőt, talán ismerősek is: szeretné, ha nem kéne olyanokkal smúzolnia, akiket nem kedvel; nem kívánja a testi kontaktust, megerőltető számára emberek közé menni, sokkal szívesebben lenne egyedül… ismerős?

Nelli egy egyszerű tumblrszökevény introvertált. Ez az összes bűne.

introverts
Kérjük, ne kopogjon az üvegen, mert ezzel zavarja az introvertáltat. Köszönjük!

További magyarázat helyett inkább mutatok pár idézetet, amikkel abszolút tudok azonosulni.

 

“Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik”

“Aki az életből kiért, annak hatalma van az életen”

“Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok”

“Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefült meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”

 

És megint, mint oly sokszor, oda lyukadtunk ki, hogy a társadalom a hibás.

Miközben társadalom, mint olyan, nem létezik! Emberek léteznek, akik néha a saját maguk számára is logikátlanul működnek.

Nézzétek meg.