GothiConception – Feketehegyi Strega

GothiConception – Feketehegyi Strega

Ez a poszt eredetileg Trish GothiConception kihívására készült, a ‘Strega of the … hill/forest/etc.’ ponthoz (és azért Feketehegyi a címe, mert stílszerűen a Feketehegy nevű városrészben lakom), de úgy gondoltam, meghazudtolnám önmagam, ha csak egy sor képet raknék mi, minden szöveges tartalmat mellőzve. Szóval, ha csak a képek miatt jöttél, jó nézelődést; ha érdekel a véleményem a boszorkányságról és a hitről általában, gyere velem.

img_1470.jpg

A szüleim megkeresztelt agnosztikusok; ez azt jelenti, hogy leginkább hagyománytiszteletből meg lettek keresztelve, volt templomi esküvőjük is, és bár nem tartják fontosnak a hitet sem a mindennapokban, sem ünnepekkor, nem jelentik ki kategorikusan, hogy nem hisznek semmiben. Kiskoromban soha nem kezdeményeztek beszélgetést a hitről, nem erőltették, de nem is tiltották; megkérdezték, akarok-e hittanra járni a többi osztálytársammal együtt, de mivel a franc se akart még egy órát végigülni olyanok társaságában, akik amúgy is utálnak, nemet mondtam, és ezt elfogadták. Karácsonykor a fát még a Jézuska hozta; de azon kívül, hogy nem értettem, hogyan bír egy újszülött felemelni egy feldíszített fenyőfát, nem ez volt az ünnep fókusza, hanem hogy anya végre nem dolgozik, és van ideje Gazdálkodj okosan!-t játszani velünk (amit közgazdász lévén mindig ő nyert meg).

img_1472.jpg

A nagypapám mindig is lázadó volt; amikor először látott meg rocker szerelésben, szegecsekkel, fekete körmökkel, csak annyit mondott, hogy vigyázzak a rendőrökkel, mert őt mindig megállították, ha ilyesmi kinézettel (meg a motor első lámpája elé kötözött műanyag csontvázzal) motorozott. Ő volt az egyetlen, aki nem volt szakszervezeti tag az egész gyárban, és büszke rá, hogy soha nem járt templomban. Sokszor mondta, hogy szerinte minden rosszért azok az emberek felelősek, akik vakon hisznek, akár politikusoknak, akár a “klerikusoknak” vagy a “katkóknak”, ahogy ő nevezi a katolikus egyházat.

A dédimamám viszont meggyőződéses katolikus volt, rendszeresen járt templomba; és bár megtanított pár egyszerű imát, soha nem erőltette, hogy imádkozzunk vele vagy elkísérjük templomba. Nem agymosósan, nem manipulatívan, de azért megpróbált abba az irányba terelgetni, ami szerite helyes volt; ragaszkodott hozzá, hogy meg legyek keresztelve, több imakönyvet és feszületet kaptam tőle ajándékba, mesélt néha bibliai történeteket, de őszintén, nem láttam a különbséget közöttük és egy sima mesekönyv történetei között.

img_1468.jpg

Életemben egyszer imádkoztam a keresztény szertartásrend szerint, méghozzá a dédimamám temetésén; az volt az első és az utolsó alkalom, hogy kinyitottam az imakönyvet, amit kaptam tőle. A mai napig nagy becsben tartom, de csak azért, mert tőle kaptam, nem azért, ami benne van.

Körülbelül ekkor tanultunk először az iskolában az ókori görög mitológiáról, és első pillanattól teljesen elvarázsolt. Az emberi istenek, akik ugyan olyan bénák, féltékenyek, haragvóak, ugyan úgy örülnek vagy szomorúak, mint mi, sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a kereszténység mogorva istene, aki mindig mindenkire haragszik mert csak. Nem sokkal később sikerült eljutnunk a családommal Görögországba, ahonnan többek között egy közel húsz centis Pallasz Athéné szoborral tértem haza (eddigre már olvastam Poe-tól a Hollót, szóval tudtam, hogy a Pallasz szobornak az íróasztalon a helye). Nem gondolom, hogy a hit szó írja le pontosan, mit éreztem, de biztos voltam benne, hogy Pallasz Athéné, a tudományok, a kézműveség, és a tisztességes harc istennője vigyáz rám.

img_1476.jpg

Ekkoriban, tizenkét éves korom körül volt először felszállóágban a technopogányság. Nem tudom, vajon ez a megfelelő szakkifejezés az interneten körlevélben és igaziboszik.gportal.hu és hasonló oldalakon terjedő mágikus praktikákra és jóslásinstrukciókra, amiknek valószínűleg nagy részét (utólag visszatekintve legalábbis ez az érzésem) a Charmed sorozatból szedték, és inkább rajongóknak szánták, mint hiszékeny kamaszlányoknak, de azonnal beszippantott a dolog. A barátnőimnek és nekem egyik kedvenc hobbinkká vált “bájitalokat” kotyvasztani, amikor anya nem volt otthon; például a kertből szedett bogyókat borosüvegben rohasztottam, már homályos céllal; üvegszilánkokat, szegeket, tojáshéjjat és ecetet tettem befőttesüvegbe, amit aztán elástam, mert az jó…; főtt oregánót kevertem a testápolómba, gondolván, attól szép leszek. Ne, ne kérdezzétek, honann jöttek ezek, én sem tudom, miért gondoltam, hogy beválik. Akkor jó ötletnek tűnt.

img_1482.jpg

Tizenhárom-négy éves korom körül egy nyári tábor alkalmával használtam először Ouija-táblát, hogy kommunikáljak a szellemekkel. Mindezt persze erősen idézőjelben kell érteni (IDÉZŐjelben, érted, hahaha); a tábla ugyanis egy A4-es papírra írt ábécé volt, a planchette (az a háromszög alaú izé ami futkos a táblán) egy PET-palack kupakja, és tökéletesen nyilvánvaló (visszatekintve legalábbis),  hogy mi mozgattuk. Jól megkérdeztük a szellemet, hogy melyikünk melyik pasival fog összejönni, és tök jól szórakoztunk.

Egészen addig, amíg el nem kezdtek furcsaságok történni a táborban. Egy srác belerongyolt az üvegajtóba, egy szilánk a csuklójába fúródott, és majdnem elvérzett. Többször is tűz ütött ki a tábor különböző pontjain. A cuccaink sokszor nem ott voltak ahol hagytuk őket. Egy éjjel még a rendőrség is kijött, és elvittek egy kukkolót, aki épp a tábor kerítésén mászott át. A cukorbeteg szobatársam, akinek pumpás inzulinadagolója volt (tudjátok, az a cuki kis szerkezet, amit a hasfalba kell szúrni) olyan szerencsétlenül esett el látszólag a semmiben, hogy kiszakadt a pumpa a hasából, és annyira vérzett, hogy szintén mentőt kellett hívni. Lányok járványszerűen ájultak el, ha a faházunk közelébe jöttek; végül odáig eszkalálódott a dolog, hogy még a nevelők is megijedtek, és állítólag utánunk senkit nem helyeztek el abban a faházban, ma raktárnak használják.

Persze utólag elég könnyű belátni, hogy teljesen normális, hogy balesetek történnek, ha egy rakás éretlen kölyköt összezárnak egy hétre; hogy beriaszt a tűzjelző, ha a fél tábor titokban cigizik; hogy poénból el-elcsenik egymás cuccait a gyerekek; hogy a tömeghisztéria simán okozhat ájulásst, és ekkora méretű pánikot. (A tinik közé bemászó kukkoló azért tényleg elég rémisztő lehetőségeket vet fel, de nem a paranormális kategóriából). Akkor azonban semmi nem tudott volna meggyőzni, hogy nem szellemek csinálták a fesztivált.

(A történet megfilmesítési jogait már el is adtuk Ryan Murphy-nek, jövőre jelenik meg az American Horror Story: The Camp címmel.)

img_1483.jpg

Valamikor ezután, középiskolában keveredtem bele a Wiccába, ebbe a kifejezetten békés, és valahol a mai napig szimpatikus New Age-es újpogány vallásba, és évekig ehhez a mozgalomhoz tartozónak vallottam magam. Megnyugvást és magabiztosságot adott, hogy a világot nálam magasabb rendű erők működtetik, amikbe nem igazán van beleszólásom; hogy a jó vagy a balsorsomról istenek döntenek, nem a saját tetteim.

Itt Fehérváron volt egy ‘gyülekezetünk’ (ezt a Wicca szóhasználat ‘coven’-nek nevezi – ez a szó ismerős lehet az American Horror Story harmadik évadából), akikkel együtt Wicca szertartásrenű ‘rituálékat’ tartottunk.  Ezek sok tekintetben hasonlítottak a mainstreamebb vallások istentiszteleteire, ugyan úgy énekeltünk és verseket recitáltunk (bár ezek legtöbbjét magunk írtuk), ugyan úgy szimbolikusan ettünk és ittunk, mint a keresztény úrvacsora-szertartásban (csak bor helyett gyümölcslevet, mert egyrészt tizennyolc alatt voltunk, másrészt voltak köztünk absztinensek), ugyan úgy a lelki béke és a megnyugvás megtalálása volt a cél (csak mi ezt egy kőépület helyett erdőkben vagy parkokban kerestük).

Ebben a korszakban kezdtem gyűjteni a kristályokat, ezeket láthatjátok kellékként a fotósorozatban. A nyakláncomban szelenit, kianit, hegyikristály és azurit van, a kristálygömböm pedig szelenitből készült. A pálca ott fent valaha egy szertartásos eszköz volt, szintén hegyikristály és kb még fél tucat kő van beledolgozva egy fűzfa vázba, amiknek már nem emlékszem a nevére.

img_1486.jpg

Aztán találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel 2012 nyarán, akivel nagyon sokat beszélgettünk spirituális dolgokról. Például halhatatlan lelkekről, amik a Földre menekültek egy másik, gonosz transzdimenzionális faj elől, és most emberekben reinkarnálódnak újra meg újra. (Fel a kezekkel, akinek már most ismerős! Lovecraft-rajongók előnyben.) E között a két fajta lelkek között azóta is örök harc dúl. (Fel a kezekkel, akinek ismerős – Battlestar Galactica-rajongók előnyben.) Az ismerősöm szerint benne is élt egy ilyen lélek, sőt, még bennem is, és ezeket a lelkeket gyakorlással fel lehet ébreszteni. (Fel a kezekkel, akiknek ismerős – szcientológusok előnyben…).

Nem fogtam gyanút, még akkor sem, amikor az ismerősöm ‘rájött’, hogy bennem egy gonosz lélek lakik, amitől csak akkor szabadulhatok meg, ha csókolózom a menyasszonyával. Tövig beszoptam az egész mesét, pedig visszatekintve nyilvánvaló (visszatekintve mindig minden nyilvánvaló), hogy a szcientológia, némi Lovecraft-mitológia, egy csipetnyi new age-maszlag és egy nagy adag ‘különleges hópehely’ szindróma volt az egész, amivel irányíthatott másokat, és különlegesnek érezhette magát. (És ezzel tulajdonképpen még szerencsém volt, amiért “csak” a szórakoztatására ment ki az egész, nem pedig a pénzemre és az életemre pályázott, mint az igazi szcientológusok.)

(A mitológia persze ennél klasszisokkal bonyolultabb és meglepően aprólékosan kidolgozott volt, és az ismerősöm azt hozta fel mentségnek, hogy igazából könyvet akart írni, ahhoz találta ki, és én vagyok a hülye, amiért komolyan vettem. Lehet, hogy így volt; ha tényleg megjelenne könyvként, bestseller lenne.)

img_1485.jpg

Ott álltam leforrázva, azzal a tudattal, hogy ha ez átverés, az egész vallásos meggyőződésem az lehet – hiszen sem a Wicca természetközeli duális istenhite, sem a görögök politeizmusa, sem a keresztények haragvó istene nem kevésbé logikátlan, mint a multidimenzionális lélekparaziták.

A csalódás miatt, hogy egész addigi életemet tévhitben éltem, elképesztő dühvel vetettem bele magam a szkeptikus és ateista mozgalmakba; üdvözöltem, amikor felléptek a csalók és a tévhitterjesztők ellen. Gyűlölöm a ‘hiszékenység vámszedőit’, akik pénzért jósolnak, akik csak most csak neked csak 99.999 forintért tudnak neked egy csodagyógymódot a végső stádiumú rákra. Akik, ha problémával fordulsz hozzájuk, készséggel imádkoznak érted, de egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe; de fizesd az egyházi adót. Akik ahelyett, hogy beismernék a tévedésüket, átkokat, összeesküvéseket vagy gyíkembereket hibáztatnak mindenért.

img_1484.jpg

Mostanában sokat hallgatok Johnny Cash-t. Sok dala szól arról, hogyan küzd a hittel, hogyan próbál megbírkózni a kétségeivel. Én azt hiszem, pont fordítva vagyok. Nem szeretnék hinni semmiben, mert a hit kiszolgáltatottá tesz – mégis hiányzik az a megnyugtató érzés, hogy valaki, valami más dönt a világ sorsáról, és minden a legnagyobb rendben van.

Szeretnék elég erős lenni, hogy elbírjam a tényt, hogy nem vigyáz ránk senki, nincs terv, nincs cél, és ha elbaszunk valamit, az el van baszva, s nekünk kell kijavítani, nem az isteneknek. Ugyanakkor szeretném újra érezni az a biztonságot, amit a Pallasz Athéné szoborra nézve éreztem, amikor tudtam, hogy holnap fel fogok kelni, és harcolni fogok, és tanulni fogok, és alkotni fogok, mert ez a dolgom.

 

Többiek posztja a témában:

Blithe – Tóvároskert fehér boszorkánya