{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

(A VKP (Vigyázz!Kész!Posztolj!) a Pillecukor blog kihívása, amelynek keretében a bloggerek egy időben ugyanarról a témáról fogalmazzák meg véleményüket. Ebben a hónapban a téma az Álomváros. A többi blogger posztjai alul lesznek linkelve, ha a HTML istenei is úgy akarják.)

 

(Ez az írásom Csönd és kukorica címen jelent meg még valamikor az ősidőkben a suliújságban, amit aztán gyorsan vissza is szedtek mindenkitől, amikor egy érzékenyebb lelkű tanár elolvasta az írást. Eredetileg egy magyar órai feladatra készült, a tájleírást kellett gyakorolni, és… hát, leírtam.

ae45b2e394c6e0cda5104bda4a02a1ad
Tudok vele azonosulni

Ezt most átdolgozva, kiglettelve, felpolírozva megmutatom nektek, egy kisebb bejelentés kíséretében: ha tetszik, van egy jó hírem. Van még ott, ahonnan ez jött, és Halloween éjszakáján huszonkét hasonlóan beteg novella kíséretében letöltheted innen az oldalról. Szóval ne menj túl messzire innen, főleg ne egyedül; lájkold az oldalt Facebookon, és figyeld a #talesfrom hashtaget.)

 

Székesfehérvár, a szülővárosom hátborzongatóan gyönyörű hely. Körbevezethetlek, ha hajlandó vagy követni.

 

A házunk a város szélén áll egy domb tetején. Nyugatra alattunk terül el maga a város, keletre pedig rögtön mellettünk kezdődik a kukoricamező. Fölötte pedig csak a csend lebeg.

A hátsó szomszédunk őrült. Valaha rendőr volt, de az elmeállapotára való tekintettel idő előtt nyugdíjazták. Ma azzal múlatja az idejét, hogy légpuskával lövöldözik bármire, ami mozog a kukoricásban. Az utcánk túloldalán nem tudom, ki lakik. Nem tudom, ki ő, hány éves, nem tudom, miből él vagy mit csinál, csak azt tudom, hogy valahányszor arra járok, némán ül az ablakban, és üveges szemmel figyeli az elhaladó embereket.

Mi éppen a domb tetején lakunk, így innen bámulatosan messze el lehet látni. Nyugatra alszik alattunk Fehérvár, mozdulatlanul, mint egy halott, mögötte pedig távolikék dombok. Itt született Szent Imre, a fiatalok védőszentje – pedig ő maga fiatalon halt meg. Talán ez védte meg valami még rosszabbtól.

Itt jártam iskolába, ahol minden évben meghalt valamelyik iskolatársam. Talán Szent Imre nem figyelt rájuk. Vagy talán nagyon is ott volt.

A várost néha úgy csúfolják, hogy Csuriváros, mert hétvégente és az álmos nyári délutánokon az utcák kihaltak, emberek sehol, csak verebeket lehet látni. Igen, a város ilyenkor a verebeké. Csak a szobrok figyelik, mit csinálnak, nemes némasággal – Szent Imre szobra például. Figyelik a belvárost, a romokat, melyekre oly büszkék vagyunk, a múlt romjait, melyekben élni próbálunk.

De a verebek legalább nem olyan hátborzongatóak, mint a galambok, amik Budapestet uralják. Azok talán valóban egy rémregényből lépdeltek elő, hogy átvegyék az uralmat a világ fölött.

Tőlünk északra, a láthatár közelében hever álmosan a csalai szemétfeldolgozó. Rémisztő egy hely. Egyszer osztálykirándulás címén meglátogattuk – szemetet a szeméttelepre, úgy való, nem? Tizennégy éves voltam, és halálra rémültem a hatalmas gépektől, amik olyan nagyok voltak, amekkora semmi nem lehet. Semmi.

Ekkora dolog nem létezhet, mert beomlana a súlya alatt a föld.

És mégis ott voltak, tövises kerekeikkel szurkálták a szemetet, szörnyszájaikkal falták a konzervdobozokat, vagy tüzet leheltek a kiöregedett gumiabroncsokra.

Közönség gyanánt pedig óriási sirályok éljeneztek körülöttünk, válogatták a szemetet, hátha találnak valami ehetőt, és közben figyelte minket.

Éhes szemeik azt mondták, hogy egyszer mi is itt fogunk heverni, átdöf majd a szörnymasina hegyes foga, ők pedig a maradványainkból építenek fészket a fiókáiknak.

Aznap este nem vacsoráztam.

székesfehérvár bányató
Bányató

Tőlünk délre, a városnegyed közepén egy vadregényes tó van. Valaha, még mielőtt a lakóházak kinőttek a földből, a tó egy bánya volt, amit mára elöntött a víz. A nagyapám sokat mesélt róla, hogy fiatal korában a szüleik tiltása ellenére abban fürödtek a forró nyári estéken.

Neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy keletkezett a tó.

A bányászok egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az áhított ércért, ami történetenként változik. Van, aki szerint ezüst, vagy arany, van, aki opállal vagy gyémánttal mondja a mesét, de a tanulságon ez nem változtat. Az emberek túl mélyre és túl mohón ástak, mígnem elértek egy földalatti tavat. A víz hirtelen tört be az üregbe, egyetlen óra alatt elárasztotta az egész bányát, és az összes munkás ott pusztult. A csillék, a csákányok és a csontvázak a mai napig a tó fenekéről induló járatokban pihennek.

Egy darabig éppen ezért a Lelkek Tavának hívták a helyet – egészen addig, amíg az emberek rá nem jöttek egy furcsaságra. A tó fölött vadregényes sziklafal húzódott, a tetején romantikus rózsabokrok között egy kis ösvény kígyózott, aminek a végén egy aprócska, girbegurba kápolna állt. Ez a látkép gyakran megihlette a sebzett lelkű szerelmeseket, akik bánatukban összezúzták magukat a sziklákon, vagy hirtelen állt meg meghasadt szívük, amikor a fagyos vízbe értek, vagy a bányászok lelkei húzták őket a víz alá. Így a tó a népnyelvben az Öngyilkosok Tava nevet kapta. Végül a városatyák ezt a kevésbé baljós hangzású Bányatóra változtatták, ám ez sem javított a hely hangulatán. A részeg fiatalok, akik a Bányató Bisztró bugyraiban múlatják zsenge idejüket, gyakran mesélnek egymásnak rémtörténeteket a tóról, bár csak a legritkább esetben hiszik őket el.

Én sosem úsztam a Bányató vizében. Mindig visszarettentem a bányászoktól, vagy talán a csalódott szerelmesek lelkétől.

A házunktól keletre található a végtelen kukoricamező. Határtalan, zöld óceán, nappal az éjszaka hűvösét árasztja, éjjel a nappal forróságát. A kukorica maga az élet. Ha pedig a szél rohan a levelei közt, olyan hangot ad, mint a tenger vihar előtt.

Júliusra a kukorica olyan magasra nő, hogy még egy felnőtt ember sem látszana ki belőle.

Gyakran belegondolok, milyen érzés lehet a kukoricatábla közepén állni. Jobbra, balra kukorica, előttem és a hátam mögött kukorica, alattam fekete, termékeny föld, a kukorica gyökereitől átszőve, fölöttem csak az azúrkék nyári ég, amit csak a kukorica méregzöld levelei döfnek át. Nem tudhatom, hogy pár sorral arrébb a szél, vagy valami állat neszez, vagy valami más. Futás közben az összesúrlódó levelek zaja elnyomja az üldözőm lépteit, a szél susogása alatt csak halványan hallom, ahogy egyre közelebb ér…

Sose mertem kipróbálni, még csak a lábamat sem tettem be a végtelenben összefutó sorok közé.

A kukoricamezőn egy poros földút vezet keresztül. A faluszagú por csinos párnácskákban verődik fel, ha magányosan kopog rajta egy pár kopott csizmasarok, két oldalról pedig katonás kukoricatövek figyelik az embert.

Meg az, ami a kukorica között lakik.

 

A földút egy patakhoz vezet, amin éles, síkos köveken lehet csak átkelni. A patakon túl egy erdő van, mely valaha a Kégl-birtokhoz tartozott, ma valami gazdasági társaságé. A figyelmeztető táblák szerint az erdőbe veszélyes belépni, mert vad darazsak élnek benne, ám mi számtalanszor átvágtunk rajta, de egy rovarral sem találkoztunk. Oszladozó, félig elfogyasztott birkatetemekkel annál inkább.

Tíz éves lehettem, amikor a szüleim először vittek el oda. Engem elbűvölt a rohadás illata, a csupaszon meredő csontok, amikről valami lerágta a húst, a halott üregek a szemek helyén – a szüleim nem voltak annyira elragadtatva, mint én, úgyhogy onnantól kezdve csak egyedül jártam arrafelé.

victorian goth lady
Fotózás a csalai Kégl-kastélyban

A veszélyes erdő közepén áll a Kégl-kastély, amit legtöbben csak Csalai Várként emlegetnek. Gyerekkoromban gyakran bemásztunk a bedeszkázott ablakok résein, és lenyűgözve kóvályogtunk a kihalt szobákban. A gótikus ablakok, romantikus, kovácsoltvas erkélyek és ódon csigalépcsők kielégítették kamaszos sóvárgásunkat a hátborzongató élmények iránt. A pincét szerettük a legjobban, mert ide már nem szűrődött be a fény, és csak zseblámpával gyönyörködhettünk a beomlott szobákban, és gyakran éreztük azt a jellegzetes borzongást, ami csak akkor merészkedik elő, ha valaki az ember tarkóját bámulja.

Kevesen tudják, hogy van még tovább. Ha a kastély után továbbmegyünk kelet felé, védelmező bokrok mögött egy hatalmas vaskaput találunk. Azon túl két sorban állnak a tölgyfák, ünnepélyes csöndben. Csak a kukorica susogását lehet hallani a távolból. A fák között húzódó gyalogút egy dombra vezet, ahol egyetlen fejfa áll magányosan.

A tábla szerint Csalai Kégl György örök álmának békés helye ez, de ha az ember elég közel hajol, meghallhatja, hogy a kőemlékmű alatt nem ő fekszik.

Hanem valami féregrágta sötétség, messze nem örök és nem is békés pihenésben.

A sírban az fekszik, aki megölte Szent Imrét, az, aki a szeméttelep gépszörnyeit vezeti, az a bányász, aki a kincs utáni vágyában először ütötte át csákányával a vizet elzáró falat, az, aki a birkatetemekből eszik, aki a romos pincékben ólálkodik, akinek csönd a hangja.

A sírban az fekszik, aki a kukorica haragoszöld levelei közül tartja szemmel Székesfehérvárt.

VKP új hivatalos kép
{Vigyázz! Kész! Posztolj!}