Browsed by
Hónap: 2016 szeptember

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – RémÁlomváros

(A VKP (Vigyázz!Kész!Posztolj!) a Pillecukor blog kihívása, amelynek keretében a bloggerek egy időben ugyanarról a témáról fogalmazzák meg véleményüket. Ebben a hónapban a téma az Álomváros. A többi blogger posztjai alul lesznek linkelve, ha a HTML istenei is úgy akarják.)

 

(Ez az írásom Csönd és kukorica címen jelent meg még valamikor az ősidőkben a suliújságban, amit aztán gyorsan vissza is szedtek mindenkitől, amikor egy érzékenyebb lelkű tanár elolvasta az írást. Eredetileg egy magyar órai feladatra készült, a tájleírást kellett gyakorolni, és… hát, leírtam.

ae45b2e394c6e0cda5104bda4a02a1ad
Tudok vele azonosulni

Ezt most átdolgozva, kiglettelve, felpolírozva megmutatom nektek, egy kisebb bejelentés kíséretében: ha tetszik, van egy jó hírem. Van még ott, ahonnan ez jött, és Halloween éjszakáján huszonkét hasonlóan beteg novella kíséretében letöltheted innen az oldalról. Szóval ne menj túl messzire innen, főleg ne egyedül; lájkold az oldalt Facebookon, és figyeld a #talesfrom hashtaget.)

 

Székesfehérvár, a szülővárosom hátborzongatóan gyönyörű hely. Körbevezethetlek, ha hajlandó vagy követni.

 

A házunk a város szélén áll egy domb tetején. Nyugatra alattunk terül el maga a város, keletre pedig rögtön mellettünk kezdődik a kukoricamező. Fölötte pedig csak a csend lebeg.

A hátsó szomszédunk őrült. Valaha rendőr volt, de az elmeállapotára való tekintettel idő előtt nyugdíjazták. Ma azzal múlatja az idejét, hogy légpuskával lövöldözik bármire, ami mozog a kukoricásban. Az utcánk túloldalán nem tudom, ki lakik. Nem tudom, ki ő, hány éves, nem tudom, miből él vagy mit csinál, csak azt tudom, hogy valahányszor arra járok, némán ül az ablakban, és üveges szemmel figyeli az elhaladó embereket.

Mi éppen a domb tetején lakunk, így innen bámulatosan messze el lehet látni. Nyugatra alszik alattunk Fehérvár, mozdulatlanul, mint egy halott, mögötte pedig távolikék dombok. Itt született Szent Imre, a fiatalok védőszentje – pedig ő maga fiatalon halt meg. Talán ez védte meg valami még rosszabbtól.

Itt jártam iskolába, ahol minden évben meghalt valamelyik iskolatársam. Talán Szent Imre nem figyelt rájuk. Vagy talán nagyon is ott volt.

A várost néha úgy csúfolják, hogy Csuriváros, mert hétvégente és az álmos nyári délutánokon az utcák kihaltak, emberek sehol, csak verebeket lehet látni. Igen, a város ilyenkor a verebeké. Csak a szobrok figyelik, mit csinálnak, nemes némasággal – Szent Imre szobra például. Figyelik a belvárost, a romokat, melyekre oly büszkék vagyunk, a múlt romjait, melyekben élni próbálunk.

De a verebek legalább nem olyan hátborzongatóak, mint a galambok, amik Budapestet uralják. Azok talán valóban egy rémregényből lépdeltek elő, hogy átvegyék az uralmat a világ fölött.

Tőlünk északra, a láthatár közelében hever álmosan a csalai szemétfeldolgozó. Rémisztő egy hely. Egyszer osztálykirándulás címén meglátogattuk – szemetet a szeméttelepre, úgy való, nem? Tizennégy éves voltam, és halálra rémültem a hatalmas gépektől, amik olyan nagyok voltak, amekkora semmi nem lehet. Semmi.

Ekkora dolog nem létezhet, mert beomlana a súlya alatt a föld.

És mégis ott voltak, tövises kerekeikkel szurkálták a szemetet, szörnyszájaikkal falták a konzervdobozokat, vagy tüzet leheltek a kiöregedett gumiabroncsokra.

Közönség gyanánt pedig óriási sirályok éljeneztek körülöttünk, válogatták a szemetet, hátha találnak valami ehetőt, és közben figyelte minket.

Éhes szemeik azt mondták, hogy egyszer mi is itt fogunk heverni, átdöf majd a szörnymasina hegyes foga, ők pedig a maradványainkból építenek fészket a fiókáiknak.

Aznap este nem vacsoráztam.

székesfehérvár bányató
Bányató

Tőlünk délre, a városnegyed közepén egy vadregényes tó van. Valaha, még mielőtt a lakóházak kinőttek a földből, a tó egy bánya volt, amit mára elöntött a víz. A nagyapám sokat mesélt róla, hogy fiatal korában a szüleik tiltása ellenére abban fürödtek a forró nyári estéken.

Neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy keletkezett a tó.

A bányászok egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az áhított ércért, ami történetenként változik. Van, aki szerint ezüst, vagy arany, van, aki opállal vagy gyémánttal mondja a mesét, de a tanulságon ez nem változtat. Az emberek túl mélyre és túl mohón ástak, mígnem elértek egy földalatti tavat. A víz hirtelen tört be az üregbe, egyetlen óra alatt elárasztotta az egész bányát, és az összes munkás ott pusztult. A csillék, a csákányok és a csontvázak a mai napig a tó fenekéről induló járatokban pihennek.

Egy darabig éppen ezért a Lelkek Tavának hívták a helyet – egészen addig, amíg az emberek rá nem jöttek egy furcsaságra. A tó fölött vadregényes sziklafal húzódott, a tetején romantikus rózsabokrok között egy kis ösvény kígyózott, aminek a végén egy aprócska, girbegurba kápolna állt. Ez a látkép gyakran megihlette a sebzett lelkű szerelmeseket, akik bánatukban összezúzták magukat a sziklákon, vagy hirtelen állt meg meghasadt szívük, amikor a fagyos vízbe értek, vagy a bányászok lelkei húzták őket a víz alá. Így a tó a népnyelvben az Öngyilkosok Tava nevet kapta. Végül a városatyák ezt a kevésbé baljós hangzású Bányatóra változtatták, ám ez sem javított a hely hangulatán. A részeg fiatalok, akik a Bányató Bisztró bugyraiban múlatják zsenge idejüket, gyakran mesélnek egymásnak rémtörténeteket a tóról, bár csak a legritkább esetben hiszik őket el.

Én sosem úsztam a Bányató vizében. Mindig visszarettentem a bányászoktól, vagy talán a csalódott szerelmesek lelkétől.

A házunktól keletre található a végtelen kukoricamező. Határtalan, zöld óceán, nappal az éjszaka hűvösét árasztja, éjjel a nappal forróságát. A kukorica maga az élet. Ha pedig a szél rohan a levelei közt, olyan hangot ad, mint a tenger vihar előtt.

Júliusra a kukorica olyan magasra nő, hogy még egy felnőtt ember sem látszana ki belőle.

Gyakran belegondolok, milyen érzés lehet a kukoricatábla közepén állni. Jobbra, balra kukorica, előttem és a hátam mögött kukorica, alattam fekete, termékeny föld, a kukorica gyökereitől átszőve, fölöttem csak az azúrkék nyári ég, amit csak a kukorica méregzöld levelei döfnek át. Nem tudhatom, hogy pár sorral arrébb a szél, vagy valami állat neszez, vagy valami más. Futás közben az összesúrlódó levelek zaja elnyomja az üldözőm lépteit, a szél susogása alatt csak halványan hallom, ahogy egyre közelebb ér…

Sose mertem kipróbálni, még csak a lábamat sem tettem be a végtelenben összefutó sorok közé.

A kukoricamezőn egy poros földút vezet keresztül. A faluszagú por csinos párnácskákban verődik fel, ha magányosan kopog rajta egy pár kopott csizmasarok, két oldalról pedig katonás kukoricatövek figyelik az embert.

Meg az, ami a kukorica között lakik.

 

A földút egy patakhoz vezet, amin éles, síkos köveken lehet csak átkelni. A patakon túl egy erdő van, mely valaha a Kégl-birtokhoz tartozott, ma valami gazdasági társaságé. A figyelmeztető táblák szerint az erdőbe veszélyes belépni, mert vad darazsak élnek benne, ám mi számtalanszor átvágtunk rajta, de egy rovarral sem találkoztunk. Oszladozó, félig elfogyasztott birkatetemekkel annál inkább.

Tíz éves lehettem, amikor a szüleim először vittek el oda. Engem elbűvölt a rohadás illata, a csupaszon meredő csontok, amikről valami lerágta a húst, a halott üregek a szemek helyén – a szüleim nem voltak annyira elragadtatva, mint én, úgyhogy onnantól kezdve csak egyedül jártam arrafelé.

victorian goth lady
Fotózás a csalai Kégl-kastélyban

A veszélyes erdő közepén áll a Kégl-kastély, amit legtöbben csak Csalai Várként emlegetnek. Gyerekkoromban gyakran bemásztunk a bedeszkázott ablakok résein, és lenyűgözve kóvályogtunk a kihalt szobákban. A gótikus ablakok, romantikus, kovácsoltvas erkélyek és ódon csigalépcsők kielégítették kamaszos sóvárgásunkat a hátborzongató élmények iránt. A pincét szerettük a legjobban, mert ide már nem szűrődött be a fény, és csak zseblámpával gyönyörködhettünk a beomlott szobákban, és gyakran éreztük azt a jellegzetes borzongást, ami csak akkor merészkedik elő, ha valaki az ember tarkóját bámulja.

Kevesen tudják, hogy van még tovább. Ha a kastély után továbbmegyünk kelet felé, védelmező bokrok mögött egy hatalmas vaskaput találunk. Azon túl két sorban állnak a tölgyfák, ünnepélyes csöndben. Csak a kukorica susogását lehet hallani a távolból. A fák között húzódó gyalogút egy dombra vezet, ahol egyetlen fejfa áll magányosan.

A tábla szerint Csalai Kégl György örök álmának békés helye ez, de ha az ember elég közel hajol, meghallhatja, hogy a kőemlékmű alatt nem ő fekszik.

Hanem valami féregrágta sötétség, messze nem örök és nem is békés pihenésben.

A sírban az fekszik, aki megölte Szent Imrét, az, aki a szeméttelep gépszörnyeit vezeti, az a bányász, aki a kincs utáni vágyában először ütötte át csákányával a vizet elzáró falat, az, aki a birkatetemekből eszik, aki a romos pincékben ólálkodik, akinek csönd a hangja.

A sírban az fekszik, aki a kukorica haragoszöld levelei közül tartja szemmel Székesfehérvárt.

VKP új hivatalos kép
{Vigyázz! Kész! Posztolj!}

Fehérvárcsurgó, ahol a szörnyek nyaralnak

Fehérvárcsurgó, ahol a szörnyek nyaralnak

Fehérvárcsurgó Székesfehérvárról északra található, a “Halálútnak” csúfolt 81-es főúton körülbelül tíz percre. Mint minden rendes Fejér megyei falu, itt is áll egy kastély, ami a változatosság kedvéért a Károlyi családhoz tartozott; itt van a környező falvak egyetlen dohányboltja; vannak római- és avarkori leletei egyaránt (mert bár indiántemetőre érthető okokból egy magyar város sem épült, azért római vagy az avar temető szép számmal akad). Ezek közül egy jelentősebb mennyiség, pontosabban szinte a komplett avar kori temető elpusztult, amikor megnyitották a kőfejtőt, és elkezdték a külszíni bauxitfejtést a falu határában.

 

A falu északnyugati felében található a hivatalosan Vaskapu-tározónak nevezett mesterséges tó, ami tulajdonképpen ennek a posztnak a főszereplője lesz.

Sinka Balázs fotója

Történelem

 

Régészeti leletek szerint először a rómaiak hoztak létre víztározót a Gaja szűkületében, de létezik egy érdekesebb legenda is a keletkezéséről. Eszerint a török ostrom idején a törökök építettek gátat a mai Vaskapu-gát környékén, hogy az így duzzasztott tó vizével aztán elárasszák Székesfehérvárt. A szóbeszéd arra nem tér ki, mi lett ennek a vállalkozásnak a vége, de Fehérvár azóta is él és virul.

Mi leselkedik a vízben
Mi leselkedik a vízben

Víziszörnyek

Amikor először jártam a tónál, fültanúja voltam, ahogy egy helyi horgász figyelmezteti a kutyájukat fürdető városiakat, hogy vigyázzanak, mert elragadják a halak a kutyát. Azt gondoltuk, egy csak valami falusi poénkodás, és nagyon jól elszórakoztunk a helyiek meséin. Az egyik szerint a horgászcsónakból kiugrott kutya merült el örökre, egy másik szerint több nagy teherbírású horgászbot veszett már el a tavon, mert bármi is akadt horogra, az egyszerűen eltörte a botot, és lehúzta magával a mélybe. Egy helybéli ismerősöm is mesélte, hogy rendszeres látvány a parti iszapban, hogy egy sor kutya- macska vagy rókalábnyom vezet be a tóba, de egy sem vezet kifelé.

Ezeket ijesztő rémmeséknek, de csak meséknek tartottam egészen 2014-ig, amikor is nyilvánosságra került ez a fénykép:

7153_102-kilos-harcsat-fogtak-uj-torekord
Forrás: fishingtime.hu

A hozzá tartozó történet szerint a harcsa 102 kg és 222 cm hosszú volt, és különösebb gond nélkül rá tud rabolni kisebb-közepes emlősökre.

Például vézna kiskamaszokra, amilyenek mi is voltunk, amikor gyanútlanul fürödtünk a tóban.

 

De semmi pánik, a halat kifogó cseh halászember visszaengedte az állatot a vízbe. A híradásokat böngészve ráadásul, ha nem is száz kiló feletti, de hetven, nyolcvan kilós példányok bőven akadnak még rajta kívül is.

Békés vízpart

 

Erdei szörnyek

 

De az sem érezheti magát biztonságban, aki távol marad a Vaskapu tározótól. Egy nagyon kedves barátom mesélte hogy egyszer estefelé a tározó nyugati partján sétáltak egy ismerősével, amikor megláttak az erdő szélén valami furcsát. A barátom következetesen medvedisznóembernek nevezte a lényt, mert állítása szerint röfögéshez hasonló hangot adott ki futás közben, de egyáltalán nem disznóra hasonlítot. Inkább olyan volt, mint egy természetellenesen magas és vékony kutya, lapos pofával, vagy egy földig görnyedve járó ember, a testét pedig ritkás, fehér szőr fedte.

A barátomék nagyon megijedtek, futásnak eredtek, és meg sem álltak a Gátig, aminek a környéke ki volt világítva, így biztonságosabbnak tűnt.

Egyszer jártam ebben a faházban, és egy akkora darázsfészket találtunk odabent, ami a felsőtestem méretével vetekszik magasságban és szélességben egyaránt. Szerencsére már üres volt.

Mese habbal, igaz? Én is így gondoltam.

Aztán rájöttem, hogy sokan mások is láttak egy hasonló lényt azon a környéken.

 

Nem tudom, mi az igazság. Mindenesetre, biztos, hogy többet nem sátrazok a Vaskapu-tározó partján.

Megint a Nap Bloggere voltam

Megint a Nap Bloggere voltam

A Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségében megint fut a Nap Bloggere játék, aminek keretei közt a többi blogger jelentős mennyiségű (bár helyenként indokolatlan) kérdésekkel bombáz, én meg remeteségbe vonulok, hogy legyen időm mindre kimerítően válaszolni.

(Egyszer már részt vettem egy ilyen játékban, de az abból született posztot nem hoztam át az új oldalra, mert nem gondoltam elég aktuálisnak.)

Mi volt a legkellemesebb, és a legkellemetlenebb dolog, ami a bloggal kapcsolatban ért?
Mi volt a legkellemesebb és a legkellemetlenebb dolog, ami a bloggal kapcsolatban ért?
Mi a legnagyobb öröm, ami a blogolás kapcsán ért?
Mi a legnagyobb öröm, ami a blogolás kapcsán?

A legkellemesebb dolog az volt, amikor az Országos Gothic Találkozó szervezőgárdája felkért, hogy csatlakozzak. Ezt persze nem kizárólag a blognak köszönhetem, hiszen addigra egy vidéki találkozó lebonyolításában már segédkeztem, de kizártnak tartom, hogy ezt a blog nélkül önmagában akkora teljesítménynek látták volna. Ez benne a legnagyobb öröm, hogy olyan emberekkel, helyekkel, eseményekkel, fogalmakkal, gondolatokkal, lehetőségekkel találkozo, amivel amúgy nem lene esélyem.

A legkellemetlenebb az az élmény volt, amikor lefordítottam egy angol nyelvű mémet (ezt itt lent), ami akkorát futott Facebookon, hogy tízezer fölötti megtekintést, száznál több reakciót és nyolcvankörüli megosztást kapott. Miközben egy cikk, amin hetekig dolgozom, ritkán megy ezer Facebook-megtekintés és száz megnyitás fölé, a legolvasottabb cikkem is kb 400 oldalletöltésen áll. Nagyon komolyan elgondolkoztam rajta, hogy mi értelme van ennyit vesződni mindezzel, ha lám, a népnek filozoraptor kell.13103458_998754406875407_751063903295249457_n

Melyik a kedvenc ruhád, amit valaha készítettél, és melyik volt a legnagyobb kihívás?
Melyik a kedvenc ruhád, amit valaha készítettél, és melyik volt a legnagyobb kihívás?

A kedvencem a Könnyű nyári köntös, mert elképesztően egyszerű elkészíteni, mégis látványos nyári darab, ami a nyáriassága ellenére is hozza a titokzatos és sötét atmoszférát.

goth nyári köntös
Fotós: Somelán Dávid Somi

A legnagyobb kihívás egy abroncs elkészítése volt, és ez pont akkora merészség, mint amilyennek hanzik. Egy abroncshoz ugyanis nem csak varrni kell, hanem masszív drótspirált kell(ene) a szövetbe implementálni, amit így megpróbáltam valahogy összehozni, de az eredmény inkább siralmas lett, mint hordható.

3

Az ilyen kérdéseknél általában arra várnak az emebrek, hogy reggelire megeszek egy csecsemőt, napközben egy temetkezési vállalkozónál dolgozom, este pedig orgiát tartok és megiszom a partner vérét. Pedig nem.

Fél hétkor felkelek, letusolok, megetetem a jószágokat (ami jelenleg két macskát és egy kutyát takar, de ez változó), iszok egy kávét. Nem sokat agyalok azon, hogy mit vegyek fel, mert nálam nem igazán fordulhat elő, hogy két szín üti egymást. Mérgelődök egy sort, amikor meglátom, hogy anya csomagolt nekem ebédet, mert hát én már felnőtt vagyok, és nincs rá szükség, de azért elteszem, és titokban nagyon hálás vagyok érte. Futok a buszra, mert a megállóba menet láttam a közelben egy Eevee-t, ezért kerülővel mentem, és majdnem lekéstem.

Egy alumíniumipari multinál dolgozom irodában (a felvételnél előny ha metált hallgatsz XD), a boxomban van egy koponyás bögre, rajzok démonoról, felhívás véradásra, ilyesmi. A munkám nem különösebben megterhelő, sőt kifejezetten laza, de érdekes. Itt akár szünetek alatt, vagy a két feladat közötti üresjáratban tudok írni, blogot, magazint vagy mást (ezt a mást hamarosan kifejtem egy másik posztban). Ilyenkor napközben elégítem ki a gyűjtögetőszenvedélyem; szeretek vásárolni, de mivel a munkaidő kilenctől ötig tart, a fehérvári boltok meg jellemzően tíztől hatig vannak nyitva, nemsok alkalmam van fizikailag vásárolgatni. Szóval ha esedékes, a rendeléseimet is melóban intézem el, és ide is kérem a csomagot (a következő például egy Spiral Direct csomag lesz).

Hat után vagy barátokkal találkozom (sokan vendéglátósok, és elég hektikusan érnek rá), vagy hetente legalább egyszer “sportolni”: ez nálam azt jelenti, hogy az ipartelepről besétálok a város közepén álló gyógyvízhez, ami kb tíz kilométer. Soha nem voltam az a sportos alkat 😀 Vagy úgy általában ilyenkor van időm mindenféle kalandra, például felderíteni a környék elhagyott laktanyáit, romos kastélyait, rémmeséket meséltetni a falu öregjeivel, megkóstolni a tökmagos fagyit vagy a megye legnagyobb hamburgerét (5 kg), elmerengeni, hogy miért van egy benzinkút a semmi közepén, távol az úttól(!), ilyenek. Ha hidegebbre fordul az idő, kevesebbet fogok kalandozni, és többet varrni vagy olvasni.

Este megetetem a jószágokat és magamat, aztán filmezek; vagy a Cinegore-os cikkekhez nézek valami horrort, vagy dokumentumfilmeket sorozatgyilkosokról és halálos vírusokról. Bírkózok egy kicsit a telefonommal, ugyanis még mindig rejtély, hogy ezt a modellt hogy lehet rávenni bizonyos alapfeladatokra, és iszok egy teát. Vagy bort, ha nehéz volt a nap.

Ez csak egy hétköznap, a hétvégék sokkal mozgalmasabbak.

A Csillagok Háborújában melyik oldalt támogatnád?
A Csillagok Háborújában melyik oldalt támogatnád?

A szürke erőhasználókat (ez egy legit szakkifejezés a SW irodalmi kánonjában), akik nem Jedik, általában azért nem, mert kidobták őket vagy kiléptek, de nem is Sithek, mert nem olyan végletes a gondolkodásuk (eleve a jó-rossz, Jedi-Sith, fény-sötét felosztás végletes gondolkodásra vall, de mindegy). Szimpatikus lenne a sithekben, hogy érvényesítik a saját érdekeiket, de a kánon alapján a legtöbben nem egy konkrét céllal vagy küldetéssel állnak át a sithekhez (ahogy Dooku), hanem mert senki nem érti meg őket – ez pedigazt eredményezi, hogy a hatékony kormányzás helyett kiskamasz módjára szétrombolnak mindent. A Jediknek valahol szimpatikus lenne az eszmerendszere, ha nem lenne a központi eleme a status quo védelmezése, ahogy azt sokszor el is mondják (“A béke őrei vagyunk”). Számomra érthetetlen például, hogy ha elvileg a Köztársaságban tiltott a rabszolgaság minden formája, hogy hagyhatják, hogy a twi’lekeket a saját uralkodóik adják el szexrabszolgának (oké, hivatalosan táncosnak, de nekem senki nem magyarázza meg, hogy nem történik semmi), még a fővárosbolygón, az orruk előtt is! A twi’lek társadalmi berendezkedésben egy nőstény twi’leknek az egyetlen kiútja a sok kis twi’leket szülő háziasszonyszerep elől a tánc, amit a bolygó kormánya rengeteg pénzzel támogat is, mert szerintük a prostitúcióval terjed a kultúrájuk is. Ráadásul a twi’lekek a lekkuikban található ideggócok miatt fokozottan erőérzékenyek, azaz elvileg sokkal több köztük a Jedialapanyag – mégis hány twi’leket látsz a Jedi-tanácsban? Pontosan, egyet sem!

Twi'lek
Twi’lekek az eredeti trilógiából… neccben és bondage-ban

A szürke erőhasználókra az jellemző, hogy érettebbek annál, minthogy jó és rossz dualitásra osztanák a világot, a saját szűkebb közösségüket a képességeikhez mérten a lehető leginkább segítik, többnyire a moralitás határain belül maradva, de nem félnek átlépni ezeket a határokat, ha tényleg muszáj.

A gothról általában
A gothról általában

A kérdéseid első részét Trish egy régebbi írása klasszul megválaszolja, de gyorsan én is végigrohanok rajtuk. A goth szubkultúra alapvetően a hetvenes évek végi/nyolcvanas évek eleji punkból alakult ki, és a társadalom változásaira folyamatosan és roppant érzékenyen reagálva vált azzá, amit ma gothnak ismerünk. Az öltözködés elsősorban a punkból, az újromantikából és a glamből ered, de a több száz éves korstílusoktól kezdve a futurisztikusabb elemeken át a fantasyig sok minden belekeveredhet. Meghatározó színek a feketén kívül a természetellenes színek, például a zöld/kék/lila haj és/vagy rúzs; a sötét színek mint a sötétlila, mélymályva, bordó; a fekete kontrasztjaként néha élénk  színek, mint a méregzölt, vérvörös, királykék, de csak kis mennyiségben.

A DM-bulik, amennyiben a DM a Depeche Mode-ot takarja, jó kiindulópont lehet .

Az első konkrét találkozásom tizenkét éves koromban történt, amikor is az új padtársam hasonló stílusban tolta, a nővére pedig a fehérvári goth színtér prominens alakja volt. Azért áll hozzám közel ez a szubkultúra, mert szabad; mert azoknak az érzelmeknek is segít formát adni, amik a mainstream kultúra szerint szégyellni- és elnyomnivalók; mert abban is képes meglátni a szépséget, amiben sokan nem. Ezek miatt biztonságot, magabiztosságot ad, mert én szabhatom meg, adott esetben át a saját határaimat, nem a divat (ami alatt nem csak öltözködési, hanem gondolkodásbeli divatot is értek). Nem kell azon aggódnom, megfelelek-e a társadalomnak, mert mi egy bizonyos szempontból azon kívül létezünk.

/Ahha… de azért eljársz az irodába dolgozni minden reggel, Miss Imsospecial…/

Ha egy abszolút laikust szeretnél a megnyerni olvasónak, hogyan ajánlanád neki a blogot?
Ha egy abszolút laikust szeretnél a megnyerni olvasónak, hogyan ajánlanád neki a blogot?

Láttam már jólfésült, jólöltözött üzletembert, ahogy munka után bakancsra cserélte a lakkcipőt, és elmentünk a rockfesztiválra. Láttam már szürke könyvelőt kibomlott hajjal Pokolgépre tombolni. Láttam már családanyát kipirultan falni a Gyilkos asszonyok dokumentumsoroza komplett évadait. Láttam már kisgyermeket, aki érdeklődve tanulmányoz egy oszlásnak indult galambtetemet. Láttam már szülőt, aki vért izzadt, mire kitalálta, hogy adagolja be a fiának, hogy Gyuri, az aranyhörcsög nincs többé. Láttam a legkeményebb srácot sírni a nagymamája temetésén. Láttam, ahogy az osztály legcsendesebb lánya vámpírokról fantáziál.

Mindenki lelassít az autóbalesetek mellett, és azt reméli, láthat egy kis vért.

A sötétség az életünk és a személyiségünk része. Sokkal egészségesebb megélni, akár egy jó adag humorral fűszerezve, mint elnyomni, és úgy tenni, mintha nem lenne.

Éppen ezért tudta Elvira a képernyő elé szögezni a nyolcvanas évek amerikáját.

elvira-mistress-of-the-dark
Ezért, meg két másik okból.
Mi a legnagyobb kíváncságod?
Mi a legnagyobb kíváncságod?

Nőjön fel az Országos Gothic Találkozó a lipcsei Wave-Gotik Treffenhez látogatottságban és színvonalban egyaránt.

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?
Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?

Pár tonna nyomtatópapírt, kb ezer csomag színes és grafitceruzát, csajkát, kanálgépet és svájcibicskát.

Az utóbbi három leginkább a kajaszerzés miatt kéne; bár ez a sziget jellegétől függ, szerintem remekül eléldegélnék gyümölcsökön. Nem vagyok ugyan kifejezettem vega, de – valószínűleg a lusta irodai életmódom miatt – ritkán kívánom a húst. A papír és a ceruzák azért kllene, mert ha végre nem vennének körbe emberek, és nem lennének szociális kötelezettségeim, végre annyit írhatnék és rajzolhatnék, amennyit csak akarok.

Ha már eléggé kipihentem magam, egy idő után biztosan kitalálnám, melyik gazból lehet vásznat fonni, melyik csigával lehet feketére színezni a textilt, és melyik kaktusz tüskéjéből lehet varrótűt készíteni.

Én lennék a sziget boszorkánya, akinek az őslakosok (akikről néhány évad után úgyis kiderül, hogy végig a sziget másik oldalán laktak) gyümölcsáldozatot mutatnak be minden újholdkor.

9

1, Erre válaszoltam pár kérdéssel följebb, de hadd vessem közbe, hogy nem gondolnám, hogy kevésbé találja meg a fiatalokat. Ellenkultúrák mindig is voltak, és mindig is lesznek, és mindig szép mennyiségű fiatalt fognak vonzani. Szigeten már nincsenek, de voltak Fekete Zajon és Gothicán, vannak Rockmaratonon. A zene sem halt meg, épp ellenkezőleg, egyre újabb és újabb goth bandák bukkannak fel, csak hogy a magyarok közül szemezgessek: De Facto, Dharma, Virrasztók, Black Nail Cabaret, Volkova Sisters, Hold, Nevergreen, Variola.Az Index előző könnyűzenei dalversenyét egy goth(ba hajló) zenekar, a Dope Calypso nyerte. Én nem aggódom.

2, A bandát nem, de az azonos nevű színésznőnek láttam pár filmjét, például az Astro-zombies-t, ha jól emlékszem.

3, Ez egy hasonló közkeletű félreértés, mint hogy a gothok sátánisták, és a gyökere is hasonló. A sátánistás tévhit onnan ered, hogy a kinézetben gyakran jelennek meg okkult szimbólumok – a BDSM-mel való összekapcsolásnak is az a (téves) logikája, hogy a goth outfitekben gyakran vannak bondage, latex vagy lakk darabok. Nem mondhatom, hogy biztosan nincs átfedés a két csoport között, mint ahogy a nagy számok törvénye alapján biztosan vannak sátánista gothok is, de nem ez a jellemző.

Milyen guilty pleasures listád van?
Milyen guilty pleasures listád van?

Nincs ilyen, mert semmitől nincs bűntudatom 😀 Vannak olyasmik, amiket nem nézne ki belőlem az átlag szemlélő, például hogy szeretem a rappet és a népzenét is, hogy szeretek rock’n’rollt táncolni, hogy megőrülök a vicces irodaszerekért (épp a napokban kaptam egy színes fogaskerekekkel működő tűzőgépet, de nagy álmom egy íróasztalról indítható nerfrakéta), hogy szeretem a Galaxis útikalauzhoz vagy Italo Calvino-hoz foghatóan randombeteg regényeket, hogy néha úgy teszek, mintha én lennék Marilyn Monroe, és a Happy Birthday Mr. President-et éneklem a zuhany alatt – de ezek csak akkor lennének “guilty”-k, ha fenn akarnék tartani egy imidzset, amibe ezek nem férnek bele. De nem így van, szóval csak simán pleasure-ök.

Mi az, amitől a legjobban félsz?
Mi az, amitől a legjobban félsz?

Érdekes módon a félelmeim az evéshez kapcsolódnak (ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy nem kellett volna tizenkét évesen éjjel Bárányok hallgatnak-ot néznem). Irreálisan félek attól, hogy megesznek, akár emberek, akár szörnyek vagy állatok. A másik az, hogy véletlenül én eszek emberhúst; a gyrosba darált hímtagról szóló városi legendák óta nem merek street foodot enni.

Nem olyan régen volt egyébként egy rémálmom, amit nem tudtam hova tenni, és utána napokig hozzám sem lehetett szólni, annyira felzaklatott. Álmomban megöltem és szakszerűen kicsontoztam egy embert, a filét nagyjából félkilós darabokra vágtam, és levákumfóliáztam. Egy dobozban haza akartam vinni nagyjából harminc kiló húst, amikor éjjel az utcán megtámadott egy csapat menyét, és elevenen felfaltak.

Szóval… hát, remélem senki nem olyan kitartó, hogy idáig eljutott. Aki mégis, az valószínűleg nem sűrűn tér majd vissza az oldalra.

Ide beszúrok egy zenét, hogy az, aki csak végigpörgeti a bejegyzést, ne is gyanítsa, hogy itt valami furcsa folyik.

12

1, Sötétlilát és a bordót.

2, Szerintem értelmetlen jó és rossz kategóriákba sorolni még a gondolatainkat is. A “rossz” gondolatok, a “negatív” érzelmek is a részeink, muszáj megélnünk őket. Ha elnyomjuk őket, akkor betokosodnak, begennyesednek, és sokkal nagyobb problémát okoznak később. Vagy tartózkodva a metaforáktól, ha a pozitív gondolkodás jegyében elképzelni sem vagy hajlandó, hogy valami rossz történhet, akkor nem leszel felkészülve, ha mégis valami rossz történik.

3, Az életfilozófia alatt nem pontosan értem, mire gondolsz, de egy nagy vezérlő elv az életemben (a számtalan közül) az, hogy ha te mindent megteszel, ami erődből telik, akkor (de csak akkor!) bukás esetén jogosan hibáztathatod a körülményeket.

4, Sok mindent gondolok a halálról, de a legmegrendítőbb ezek közül a következő: a kérdésedből az jön le, hogy a társadalmunkban már az is devianciának számít, ha bármilyen gondolatunk van a halálról. Ez pedig elég egészségtelen hozzáállás, tekintve hogy egy olyan eseményről van szó, amit előbb vagy utóbb mindenki megtapasztal.

13

Nem vagyok Depis, Tankcsapdás vagyok.

Nem, amúgy még nem fordult elő.

14

Tulajdonképpen nem igazán kell ilyesmivel szembenéznem, mióta kikerültem a gimnáziumból, egyszer sem találkoztam ilyesmivel (de, egyszer, itt a blogos csoportban, de ez legyen a legtöbb). A felnőtteket, például a munkatársaimat gúzsba kötik a társadalmi elvárások, és nem mondhatják a szemembe, hogy milyennek tartanak, és nem is vonulhatnak látványosan félre; így viszont muszáj velem időt tölteniük, például ha együtt dolgozunk, és elég hamar belátják, hogy valójában életvidámabb vagyok, mint ők.

Székesfehérvár ebből a szempontból csodálatos; viszonylag nagy hagyománya van itt mindenféle rock és alternatív stílusnak, itt van a Fezen rockfesztivál, a Hang-Szín-Tér művészeti iskola, ahol rockzenét oktatnak, stb. Itt nem vagyok furcsa. Ahogy már meséltem, előfordult nem egyszer, hogy munka után az egyébként jólfésült, öltönyös munkatársaim átvedlettek bőrbe, és együtt mentünk a fesztiválra.

Nem próbálom meg senkinek átadni az életérzést, nem vagyok térítő. Ha érdeklődésből kérdez, akkor belemegyek bármilyen beszélgetésbe, ha viszont piszkálódásból… nos, akkor jönnek az olyan válaszok, amiken én roppant jól elszórakozom, más nem igazán. Ilyen “Kinek a temetése lesz? – Még nem döntöttem el”-félék (és valószínűleg ezekkel a “viccekkel” tartjuk életben a sztereotípiákat).

Mi történt veled azóta, hogy blogot indítottál?
Mi történt veled azóta, hogy blogot indítottál?

Hát, tényleg csak címszavakban: lediplomáztam, részt vettem az OGT szervezésében, vállalkozást indítottam, elkezdtem japánul tanulni, elkezdtem a második BA-t, szereztem egy nem rossz munkát, és saját albérletben élek.

Nem érzed úgy, hogy meg kell felelned egy "képnek", amikor (már/épp) nem akarsz?
Nem érzed úgy, hogy meg kell felelned egy “képnek”, amikor (már/épp) nem akarsz?

Egy esetet tudok felidézni; a tovább-továbbtanulás kapcsán történt, hogy amikor megkaptam az e-mailt az egyetemi beiratkozásról, sírógörcsöt kaptam, és csak azt tudtam, hogy nem akarok visszamenni az egyetemre. Minek nekem két diploma, de komolyan? Megéri az a sok szopás a párezer forinttal több fizetésért?
Átbőgtem pár délutánt, aztán elmentem a középiskolai osztálytalálkozóra, ahol szembesültem vele, hogy rajtam kívül mindenkinek két diplomája van, a volt padtársam már doktor (24-5 évesek vagyunk, megjegyzem), és úgy éreztem, legjobb meggyőződésem ellenére sem utasíthatom vissza az egyetemet, hiszen mindenki egyetemre jár, csak én nemMindenki vitte valamire, csak én nem, nem hozhatok szégyent az elitgimnáziumra, nem hozhatok szégyent anyámra, de még nem késő, most még van időm, család mellett úgysem tudok tanulni, karriert nem építhetsz harmincévesen, most kell elkezdeni, vagykülönben…

Nem akartam elvetni, hogy egyszer belevágok, a kereskedelem egyébként is érdekel, de pihenni akartam, talán csak fél évet… De a peer preassure-nek nevezett jelenség hatására, amikor hazaértem a találkozóról, beiratkoztam, és felvettem az óráimat – meg a diákhitelt. Még nem tudom, jól döntöttem-e.

(De úgy érzem, még mindig a szerencsésebbek közé tartozom azzal, hogy a peer preassure egyetemre járásra vesz rá, nem pedig drogozásra, ivásra, plasztikáztatásra vagy valami egyéb, ön- és közveszélyes dologra.)