A blogom és én – Fogjunk össze!

A blogom és én – Fogjunk össze!

Az Emlékbuborék bloggazdája, Nikolett (egy másik életben GhostGirl) találta ki ezt a kihívást, hogy kicsit összébb hozza a széttöredezett hazai blogszférát. Belegondoltál már, hogy ez milyen líraian hangzik? Szinte felrémlett előttem egy darabokra törött kristálygömb, aminek a szilánkjaiban még mindig egy soha nem létező, tökéletes jövő képei visszhangoznak. Nyálas.

Jajj, fogd már be. Szóval, Niki (ha megengeded, hogy becézzelek) arra jutott, hogy az egyetlen, amiben mindannyian megegyezünk, az a blogolás. És ez azért elmond valamit arról, milyen összetartó ez a közösség, nem? Háh, ez irónia volt!

Kuss! Azt hiszem, ezt a témát már máskor is pedzegettem, de nem merültem bele eléggé. Abban biztos vagyok, hogy mindenki máshogy éli meg a blogolást, tehát ez egy elég szubjektív beszámoló lesz, de hátha érdekel valakit, mi van a fejemben (HELLLLÓÓÓÓÓ!!!).

 

Gyere ki onnan

Az íráshoz fűződő love-hate viszonyomat legjobban egy családi anekdota írja le: kiskoromban a barbie-babáim nem Kaliforniában laktak, és nem pasiztak, hanem az ágyukban feküdtek beinfúziózva, valami műanyag betegségben haldokolva (Life in plastic, it’s fantastic!). Aztán amikor eljött az ideje, olyan tizenkét éves korom körül elkezdtem le is írni a meséket, amikkel szórakoztattam magam (azokban a magányos pillanatokban, amikor mindenki más a barátaival játszott, mert nekik voltak). Az egyik első kis írásom egy horrornovella volt, ahol a főszereplőnek, akit Annie-nek hívtak, minden kívánsága valóra válik, ám egyszer egy veszekedés hevében azt kívánja, bárcsak meghalna a nagyanyja. A második novellában a főhős összebarátkozik egy szellemmel, aki megvédi, amikor az iskolatársai bántani akarják. A harmadikban az Annie-szellem duóhoz csatlakozik egy vámpír is, és BFF-ek lesznek (ez a vámpír volt Laura megfelelője, ha valaki még emlékszik rá egy másik posztomra arról, hogyan kezdtem az írást és az életet). Amikor anya megtalálta, feltette a kézenfekvő kérdést: MIÉRT ÍRSZ ILYENEKET?

Miért, jobb lenne, ha bennem maradna?
Miért, jobb lenne, ha benned maradna?

Tehát ennek az egésznek a terápiás aspektusa nyilvánvaló.

 

Az ékszíj

Hát hogy a viharba ne tetszene az, hogy az emberek kíváncsiak az írásaimra – még akkor is, ha csak undor és perverz kíváncsiság hajtja őket. Az iskolában leggyakrabban az “úristen, mit írtál már megint” és az “ugye én is benne vagyok” felkiáltásokkal kérték el a firkafüzetemet, vagy a deviantArt linkemet, és bár jóval szofisztikáltabban megfogalmazva, ma is ugyan úgy csillan fel a munkatársaim szeme, amikor sikerül kiszedniük belőlem, hogy blogolok (ez általában nem nehéz). Beszálltam a játékba, és amikor elhittem, hogy tényleg fontos vagyok, elkezdtem fontos ember módjára viselkedni – ami azt vonta maga után, hogy tényleg elkezdtek fontos emberként kezelni (ez a Pygmalion-, vagy más néven Rosenthal-effektus).

Aki elkeseredetten vágyik a szeretetre, gyakran beéri puszta a figyelemmel (mondta Oravecz Lilith, Nóra eltitkolt goth ikertestvére). Mit beéri, sóvárog utána. Ez lesz a támasza és életének egyetlen célja.

Naná, gondolj csak bele! Hány embert érdekelnének a gondolataid, ha nem írnád le őket? Ha nem formálnád őket könnyen emészthető, önironikus bonbonokká, ki menne oda hozzád megkérdezni, hogy mi jár a fejedben? Ha nem írnál kilométer hosszú blogposztokat arról, hogyan varrtad meg a ruhádat, szerinted lenne bárki, aki megdicséri? Észrevenne bárki egyáltalán, ha nem tolnád az arcukba a blogodat?!

Persze ez tulajdonképpen egészen gazdaságos megoldás. Ahelyett, hogy szembenéznél annak az okával, hogy miért nincsenek barátaid, eljátszod a sérült lelkű dívát, és legalább olvasóid vannak. Amik már majdnem olyanok, mint a barátok, csak szeretet nélkül.

“Imád a közönség. És én azért imádom a közönséget, mert ők is imádnak engem.
És ez azért van, mert egyikünket sem szerettek gyerekkorunkban.
Ez a szórakoztatóipar, srácok.”

The rise and fall of Annie and the Bats from Mars

A világ vége előtt öt évvel járunk, amikor egy zenész üzenetet kap álmában: hamarosan a Földre érkeznek a végtelennek nevezett lények, a Csillagemberek, amik megmentik a világunkat a pusztulástól. A zenész úgy véli, legegyszerűbben úgy adhatja át ezt az üzenetet az embereknek, ha dalba foglalja; és mivel a szétesőben lévő társadalomban az ő zenéi lesznek emberemlékezet óta az első vidám, pozitív, reménykeltő művek, az emberek hamar rákapnak. A zenésznek, aki felveszi a Ziggy Stardust nevet utalva a Csillagemberekre, hamar a fejébe száll a dicsőség, az őt övező rajongás és a profetikus álmok miatt megszállottan hiszi, hogy ő maga is a Csillagemberek földi megtestesülése. Ziggy éppen színpadon van, amikor a Csillagemberek tényleg megérkeznek, és kiderül, hogy antianyagból állnak, ezért a saját formájukban nem tudnak létezni a mi világunkban. Így ott, a színpadon, a nézők szeme láttára darabokra szaggatják a zenészt, és az ő testének anyagából kreálnak maguknak földi héjat; amikor Ziggy meghal, a Föld megmentői alakot öltenek.

ziggy stardust
Ziggy Stardust David Bowie egyik színpadi karaktere volt. Szóval már csak az a kérdés, hogy ha Ziggy meghalt, miért nem vagyunk még mindig megmentve?

Ziggy Stardust David Bowie egyik színpadi karaktere volt, akinek az élettörténete a The rise and fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumból derül ki. (Erről az albumról többek között a Bauhaus és a Def Leppard is dolgozott fel számokat, sőt, egy komplett Goth Oddity című album is létezik, goth-osított Bowie-átdolgozásokkal, a koncepció pedig azóta több alkotónál is visszaköszön.) Ironikus, hogy Ziggy Stardustról és a másik visszatérő karakterről, Major Tomról szóló dalokat rendszeresen használják űrutazással kapcsolatos játék- és dokumentumfilmek betétdalaként, pedig kifejezetten negatív hangvételűek (a Starman című szám például benne volt a Marsiban, ami különösen vicces, tekintve hogy Major Tom az albumok története alapján elveszti a kapcsolatot a földi irányítóközponttal, elsodródik az űrben a Hold túlsó oldalára, végül a Blackstarban már csak a csontvázát látjuk, DE CSAK AZÉRT SEM FOGOM MOST MEGHALLGATNI A BLACKSTART, ÉPP ELÉG TRAUMA VOLT JANUÁR 10-ÉN LÁTNI ELŐSZÖR ÉS UTOLJÁRA).

Oké, zenetöri óra vége. Mit is akartál ezzel a sztorival mondani?

david bowie fanart

Hogy én is ilyen vagyok. Amikor írok, vagy varrok, vagy bármit alkotok, amikor megszületik egy munkám, az belőlem van, az én darabjaimból áll, azt magamból téptem ki, hogy Csillagembereket alkossak nektek, akik talán majd megmentenek titeket, de én ezt más soha nem fogom látni. És tudom, hogy egyszer el fogok fogyni.

És a beképzeltséged is párhuzamba állítható Ziggy-ével. Tisztában vagy vele, hogy az előbb David Bowie-hoz, az ismert univerzum legnagyobb zenészéhez hasonlítottad magad?

Néha már én sem tudom megmondani, hogy a felfuvalkodott vagy a született vesztes éned-e az igazi.



  • Imádom azt a stílust, amiben, ahogyan írsz, mindig megmosolyogtatsz. 😀

    Köszönöm, hogy részt vettél a kezdeményezésben. 🙂
    Emlékbuborék

    • Én köszönöm a lehetőséget, és remélem, hogy lesznek még hasonlók 🙂