Isherwood: Isten veled, Berlin!

Isherwood: Isten veled, Berlin!

Amikor elolvastam a Könyves Kihívás 2016 listáját, ez a könyv volt az első, ami beugrott, hogy el kell olvasnom, bár még nem voltam biztos benne, hogy melyik kategóriába lehet beleszuszakolni, hiszen vannak benne háború küszöbén rúdtáncoló nők, menekültek, posztapokaliptika (bár ez elég furán, majd kifejtem), feminizmus, LMBT+k, és láttam filmen és színpadon is, tehát vagy féltucat pontra megfelelne. Végül a Nők helyzete a háborúban kategória mellett döntöttem, bár kis csalással, a főszereplő ugyanis 1933 kora tavaszán elhagyja Berlin városát, tehát az egész hóbelevancból csak a háború marad ki.

Először csaknem hat-hét évvel ezelőtt találkoztam ezzel a könyvvel. Csitri jérce koromban színészkedtem és táncoltam egy alkotókörben, ahol többek között a Chicago-ból és a Kabaréból is adtunk elő ezt-azt (és aki járatos az alapanyagban, annak itt kikerekedik a szeme, meglódul a fantáziája, flittereket, fűzőket, harisnyakötőket vizionál, és nem téved). A darabot láttam a fehérvári Vörösmarty színházban, és úgy gondoltam, hogy könnyebben átélem majd a szerepet, ha elolvasom a Kabaré alapjául szolgáló könyvet – hiba volt. Elfelejtettem, hogy a filmfeldolgozások néha nagyon messze tudnak sodródni az eredeti műtől.

(Magyarul, ha csillogásba és revüdalokba csomagolt történelmi drámára vágysz, maradj a filmnél.)

isten veled berlin sally bowles isherwood
Sally Bowles a filmben. A történet szerint 17 éves.

 

“Fényképezőgép vagyok, nyitott retesszel”

“Úgy érzem magam, mint egy félpár zokni” – írtam az akkori blogomba, amikor először befejeztem ezt a könyvet. És ahogy idősödöm, és egyre többet látok a világból, ez az érzés egyre erősebb.

Az Isten veled, Berlin! egy egészen érdekes könyv, nem is mondanám egészen regénynek. Olyan, mint hideg, fekete-fehér polaroid fényképek sorozata a világválságból egyenesen a háborúba rohanó (mit rohanó, vidáman, énekelve szökdécselő) Berlinről és lakóiról.

(Ha már a fekete-fehér felvételeknél tartunk, mit gondoltok, miért csak fekete-fehér képeket látunk mindig a világháborúról? Pedig akkoriban voltak már színes felvételek. Sőt, a NatGeo pár éve indított egy olyan dokumentumsorozatot, ahol eleve színes vagy digitálisan kiszínezett videofelvételeket mutattak a Második Világháborúról, és a műsor elég gyorsan megbukott. Szerintetek mi lehet ennek az oka?

Elárulom: azzal, hogy csak fekete-fehérben nézzük ezeket a képeket, egy olyan kép alakul ki bennünk, hogy ez Történelem, ez a Múlt, ez régen volt, ehhez semmi közünk. Ezért felkavaróak a színes felvételek, mert szörnyen nyomasztó pusztán sugallni is, hogy az akkori emberek olyanok voltak, mint mi, a világ nem volt kevésbé civilizáltabb – tehát semmi nem óv meg minket attól, hogy ugyan úgy belegaloppozzunk egy háborúba.)

A legzavaróbb a könyvben az, hogy nem mond értékítéletet, nem tanmese, nincs tanulsága vagy mondanivalója. Csak elmeséli, ahogy mindenki úgy tesz, mintha lenne pénze, aztán hízeleg azoknak, akikről azt hiszi, hogy van pénze, miközben nekik sincs. Elmeséli, hogy a tizenkilenc éves Sally Bowles (aki nem prostituált, hanem társalkodónő) és a főszereplő hogyan próbálja meg kitartatni magát egy angol turistával; elmeséli ahogy a nők azért szimulálnak mindenféle betegséget, hogy a szanatóriumba kerülve távol legyenek az erőszakos férjüktől. Elmeséli, ahogy egy ötfős család napról napra hullik szét, amire mindenki máshogy reagál: az apuka alkoholista lesz, az idősebb fivér náci, az ifjabb kommunista, a húguk tízszer annyit nyom, ahány éves, az anyuka pedig szanatóriumba kerül tüdőrákkal. Persze előtte hitelre vesz magának hálóinget, mégis csak szépnek kell lenni.

Mesél egy gazdag, meleg, neurotikus angol úr és egy tenyeres-talpas csóró berlini beteges kapcsolatáról. Mesél egy sebészről, akinek meggyőződése, hogy a torokmandulájukből felismeri a melegeket. Mesél egy fiúról, aki majd egyszer dolgozni kezd és meggazdagszik, majd egyszer holnap.

Ahogy a HTB feleségek összekötik a kellemest a nagyzolással, és angolórákat vesznek, hogy villogjanak vele. Ahogy az üzletlánc tulajdonosa az eggyel azelőtti irodalmi korszak divatja szerinti spleenbe merülve belefásul a pénzébe.

Ahogy az elegáns kertipartin biztosak benne, hogy hamarosan meg fognak halni, mert jönnek a kommunisták, és felforgatják a világot, és egy kicsit megnyugodnak, amikor a választásokat valamelyik másik párt nyeri.

Mesél a kommunistáról, aki pár társával el akart foglalni egy munkaügyi központot, de először a rendőrök verik meg, aztán a nácik verik meg, legvégül pedig a kiábrándult és elkeseredett barátai verik meg.

Mesél a részeg nácikról, akik ökölharcba bonyolódnak két zsidó turistával, hogy megvédjék két “tisztességes árja prostituált” “becsületét”.

És egyszer sem mondja, hogy ez rossz, ez undorító, hogy a szereplők minden tettükkel magukat és egész Berlint rántják egyre mélyebbre, valami olyan bűzös mocsárba, aminél talán a háború is jobb.

 

“fölöslegesen szilárd, esztelenül súlyos és veszélyesen éles”

 Az adja a könyv különlegességét, hogy 1929 és 33 között készült, az utolsó rész befejező sorai 33 kora tavaszán íródtak. Azaz a keletkezés idejében az írónak nem lehetett tudomása arról, pontosan minek is az előérzetét örökíti meg. Egyszerűen elmeséli, hogy élnek a berliniek, és már ez elég ahhoz a szörnyű bizonyossághoz, hogy az egyetlen kiút, ha porig rombolják Berlint, és tiszta lappal kezdik újra. Még jó, hogy töriórán elspoilerezték nekünk a folytatást…
Berlin in 1945
Berlin a háború végén

A legmegrázóbb talán nem is a könyv szereplőinek sorsa, hanem a tudat, hogy ma, Budapesten nagyon gyakran futok bele ugyanazokba a viselkedési mintákba, amiről Isherwood ír.

“A jövő egyáltalán nem aggasztja őt. Mint minden berlini, ő is állandóan szóba hozza a politikai helyzetet, de csak futólag, a tárgyhoz illő mélabúval, ahogy a vallásról szokott beszélni az ember. Mint ami kívül esik a kézzel fogható valóság határán.”

“…jaj, ha sikerülne igazán gazdag szeretőt fognom. Nézzük csak… Beérném évi háromezerrel, lakással, és egy tisztességes kocsival. Most mindenre hajlandó volnék, hogy gazdag legyek. Aki gazdag, az ki tudja várni az igazán jó szerződést; nem kell két kézzel kapni az első vacak ajánlaton… persze szigorúan hű lennék ahhoz, aki kitartana… – Sally nagyon komolyan mondta ezeket, és láthatóan hitt is abban, amit mondott.”

“Én megértem ezeket a fajta fiúkat, minden héten a késem alá kerül egy-kettő orrpolippal, középfülgyulladással, tüszős mandulával. Romlottak, degeneráltak. Ezekkel a fiúkkal semmit nem lehet csinálni… kivétel nélkül beteg a mandulájuk.”

“Látja azt a két épületet? Az egyik a gépgyár, a másik a börtön. A környékbeli fiúknak eddig ez a két választásuk volt… De a gyár most csődbe ment.”

“Freulein Schröder máris alkalmazkodik, ahogy alkalmazkodni fog minden új rendszerhez. Ma reggel hallottam, amint tisztelettudóan beszélgetett a “führerről” a házmesternével. Ha valaki netán eszébe juttatná, hogy a tavaly novemberi választáson a kommunistákra szavazott, valószínűleg hevesen tagadná, a legnagyobb jóhiszeműséggel. Hiszen csak akklimatizálódik, a természet törvényeihez igazodva, mint egy állat, aki télire bundát cserél. Sok ezer ember járja az akklimatizálódásnak ugyanazt az útját, mint Freulein Schröeder. Elvégre bármilyen kormány kerül is hatalomra, nekik ebben a városban kell élniük és halniuk.”

Ez egy nekrológ. Csak még arra nem jöttem rá, kié is pontosan.