Stepfordi életpályamodell

Stepfordi életpályamodell

A Stepfordi feleségeknek hamarabb láttam a film verzióját, mint ahogy olvastam volna, de az annyira megviselt, hogy utána hajnali háromig lelkiztem a párommal, hogy ugye úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akarja, hogy bármiben is megváltozzak. Ritkán van rám ilyen hatással bármi, de mióta láttam, nem tudok híreket olvasni. Nem vicc, mióta megnéztem az 1975-ös filmet, nem bírom megnyitni az Indexet anélkül, hogy rám törne egy kisebb paranoia.

Aztán a Könyves Kihívás rávett, hogy olvassam el a Stepfordi Feleségek még nyugtalanítóbb könyv verzióját, Ira Levin tollából.

A legijesztőbb történetek mindig azok, amik nem elégszenek meg azzal, hogy olvasás közben megrémisszenek, hanem lemásznak a könyv lapjairól (vagy a tábla hideg képernyőjéről), és megmutatják, hogy a valóságban sem vagy biztonságban. Ezt elég nehéz elérni egy nagydarab nyálkás szörnnyel (bár Lovecraftnak úgy is sikerült), annál könnyebb azonban egy gazdasági vagy társadalmi problémával (igen, létezik gazdasági horror is, az indokolatlanul népszerű és pofátlanul Amityville koppintás Conjuring például az volt). És ez a probléma nem csak itt lebeg a sarok mögött, de nap mint nap úgy az arcodba mászik, hogy szinte a tarkódon érzed a Stepfordban élő férfiak leheletét.

 

Történet

A történet szerint Joanna a férjével, Walterrel és két gyermekükkel egy tökéletes vidéki kisvárosba, Stepfordba költöznek, mert ez mindenkinek előnyös, nagy ház, tiszta levegő, jó iskola, alacsony helyi adók… (Alacsonyak, igen. Valószínűleg azért, mert a város határában van hatvankét műszaki, vegyi és biokémiai üzem, te meg azt mondod, hogy tiszta a levegő, de ne is törődj vele!) A város tényleg minden szempontból tökéletes, mindenki kedves, minden nőnek tökéletes az alakja, nincsenek konfliktusok, a kertek rendezettek, a házak ragyognak. Csupán két dolog zavarja Joannát: egyrészt, nincs értelmes társasága, akivel beszélgetni lehetne, hiszen minden stepfordi asszony csak a tisztítószerekről és a sminkekről tud beszélni, vagy arról, milyen csodálatos ember a férje; másrészt, a város minden dolgában az úgynevezett Férfiegylet dönt, a nők teljesen ki vannak szorítva a helyi ügyekből, no nem mintha az asszonyok a padlósúrolás, sütés, főzés és sminkelés mellett szeretnének bármilyen helyi üggyel is törődni. Joanna természetesen, emancipált városi nő módjára megpróbál magához hasonló, szabadabb elvű nőket toborozni és létrehozni ha nem is egy női érdekérvényesítő egyletet, de legalább egy könyvklubot, ahol beszélgethetnek, de a helyi nők ehhez is túl elfoglaltak. Hiszen annyi a házimunka.

Csak kettő magához hasonlóan emberi nőt talál, Bobbie-t és Charmaine-t, akik szintén kezdik egyre furcsábbnak találni a várost. Néhány hét elteltével azonban Charmaine személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és az addig teniszező, asztrológia, művészetek és fiatal fiúk iránt érdeklődő nő kötényes házitündér lesz, aki önként feltöreti a teniszpályáját, hogy golfpályát építtessen a férjének – hiszen neki nincs ideje teniszezni, annyi súrolnivaló van. Joanna és Bobbie elkezdenek nyomozni, hogy mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Rájönnek, hogy valaha létezett egy Nőszövetség is, aminek a feje történetesen a Férfiszövetség elnökének a felesége volt, de ma már senki nem emlékszik az egészre, vagy nem akar emlékezni. Hogyan is járhatnának mindenféle flancoló ülésekre, amikor annyi házimunka van? A két nő a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a várost övező üzemek szennyezik valami olyan pszichoaktív anyaggal az ivóvizet, ami megváltoztatja az emberek viselkedését – vagy éppen a férfiak keverik teljesen szándékosan a vízbe, hiszen bármi is ez, a férfiakra, úgy tűnik, nem hat.

Aztán egy, a férjével töltött “második nászút” után Bobbie teljesen megváltozva tér haza, a házimunkán és a férje boldoggá tételén kívül nem érdekli semmi, hogy is foglalkozhatna ilyen buta egyletesdivel és nyomozósdival, amikor annyi mosnivaló van?

Joannára pedig rátör az a nyomasztó paranoia, hogy hamarosan ő következik, ő is meg fog változni, többé nem érdekli már a hobbija, a barátai, csak a legújabb padlófény és az Avon katalógus. És mindenki benne van, mindenki ellene van, összeesküdtek ellene, az összes férfi, mindenki azon ármánykodik, hogy őt egy tökéletes testű háztartási géppé változtassa…

stepfordi feleségek
Született (?) feleségek

Nem tudom, ellőhetem-e nektek a történet végi nagy csavart. Nekem ez világ életemben olyan nyílt titok volt, mint az, hogy ki Luke és Leia apja; hiszen anyukám is stepfordiaknak csúfolta azokat az anyukákat, akik alsóban el tudták kísérni az osztályt kirándulásra vagy az úszásoktatásra munkaidőben, minden úszásóra után hatalmas szárítóval szárogatták a lányaik haját, korcsolyaórára autóval hozták-vitték a gyerekeiknek a korcsolyát, és minden áldott nap frissen főzött ebédet hoztak be a suliba a kölykeiknek, hogy ne kelljen a menzakaját enniük, és emellett mindig tökéletes hajuk, manikűrjük, pedikűrjük, frissen vaxolt kocsijuk és makulátlan ruháik voltak. Nyolcadikban már mi is a barátnőimmel stepfordiaknak hívtuk a mindig tökéletesen sminkelt és tökéletesen közepes jegyeket szerző, tökéletesen átlagos osztálytársaimat (manapság pedig stepfordi bloggereknek hívod a beautybloggereket, ez aztán a személyiségfejlődés, ecsém). Mindenesetre, ha valaki nem látta/olvasta volna, az tegye megy gyorsan, de addig is, igyekszem nem spoilerezni.

 

Disneyworld

A történet egyik legérdekesebb motívuma, hogy a Férfiegylet elnöke, Coba valaha a Disneylandben dolgozott, ezért a társaságban a beceneve is az, hogy Diz. Levin tömör és lényegre törő stílusához méltóan ez összesen kétszer említődik a történet során, sőt, a férfit is csak egyetlen egyszer látjuk, de ez bőven elég ahhoz, hogy dekódoljuk a motívumot.

Nem is tudom, itt egy vállalatbirodalom, ami évtizedek óta teljesíthetetlen testképet, elhibázott párkapcsolati mintákat és vállalhatatlanul szexista üzenetet közvetít a kislányaink felé.

sexist disney meme
Ha lát egy elhagyott házat, kitakarítja.
sexist disney meme
A konyha arra van.
sexist disney meme
A halott lányok nem tiltakoznak.

Mire gondolhatott a költő?

Amúgy karácsonykor beszippantott a Youtube, és órákon át Disney dalokat bámultam, amikor is a Pán Péter egyik jelenete jött, ahol míg az indiánok buliznak, Pán Péter pedig smárol az indián hercegnővel, Wendy-t elküldik fát hordani, mert asszony nem táncol, asszony hordja fát a tűzre… Erre valaki komolyan azt gondolta, hogy teljesen rendben van, mehet nyugodtan egy gyerekmesébe?!

Ennek a motívumnak az ellenpontja Ruthanne, egy néger nő (v.ö. 1995-ig kellett várni az első színes bőrű Disney-hercegnőre, Pocahontas képében, és egészen 2009-ig, a Hercegnő és a békáig az első feketére), aki gyerekkönyveket ír egy Penny nevű kislányról (v.ö. Minnie), aki maga keveredik kalandokba, és saját maga mászik ki belőlük, nem kell hozzá fiúk segítsége (v.ö. BÁRMELYIK DISNEY-MESE VALAHA).

Csak ugye Ruthanne is Stepfordba költözött a férjével, tehát jó esély van rá, hogy a gyerekkönyvnek nem lesz folytatása.

A Disney megint ellehetetlenítette egy konkurenciáját!

 

Szatíra vs Horror

A regényt feminista szatíraként is szokták emlegetni, és itt jöttem rá, milyen képlékeny és esetleges dolog a műfaji megjelölés. Én világ életemben horrorként tekintettem erre a történetre, de az utószóban a horroríró Peter Straub a szatirikus humorát dicséri… ami fölött én sajnálatos módon elsiklottam, miközben a masszív egzisztenciális válságban vergődtem a nőiesség jelentésén merengve. Ezt a regényt csak férfiak képesek szatírának tartani. A nőknek ez horror.

Azért ha megpróbálsz elvonatkoztatni a személyes szorongásaidtól, elég vicces lesz az egész: sikeres, többgyerekes, felnőtt férfiak, akik egy tinédzser szexuális fantáziáit próbálják kiélni A Tökéletes Nőről, aki egy szexuális segédeszköz és az anyjuk egyszerre, de ennél semmiképpen nem több.

De nem, bazmeg, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy sikeres, többgyerekes, elvileg normális, felnőtt férfiak gondolatvilágába belefér, hogy (nem is annyira-)bio robotokat csináljanak a nőkből. És nem csak hogy a város egyik lakosa sem tiltakozik ez ellen, de még csak hezitálni sem látjuk egyiket sem.

Az 1975-ös filmverzióban Walter azért elmorzsol néhány könnyet.

De a könyvben nem. A 2004-es verzió pedig abszolút paródiát csinál a történetből, semmibe véve a feminista üzenetet.


Tulajdonképpen a szatíra és a horror ugyan azon az elven alapul. A történet magja egy olyan érzés vagy sejtés, ami szorongásra késztet, de nem elég tiszták a körvonalai, nem elég megfogható ahhoz, hogy le tudjuk győzni, vagy egyáltalán felfogjuk, mivel állunk szemben. Ezek a műfajok fogják ezt az érzést (például a gyanút, hogy talán nem a házasság és az anyaság az, ahol a legjobban kiteljesedik a nő), formát, kiterjedést adnak neki (esetünkben azt, hogy a férfiak jobban örülnének egy háztartási robotnak, mint egy hús-vér nőnek), aránytalanul felnagyítják, aztán vagy nevetségessé teszik, vagy félelmetessé – de még félelmetesként is megfoghatóbb, tehát legyőzhetőbb, mint egy ködös sejtés.

 

Stepfordi beautybloggerek

Annak idején, amikor a Rosemary filmváltozatáról értekeztem, azt találtam írni, hogy manapság nehéz elképzelni, milyen lehetett, hogy a nőket nem engedik érvényesülni, csak annyit várnak el tőlük, hogy szüljenek, takarítsanak, és hozzák be a sört… ó, én naiv.

hvg stepfordi
Álmaid asszonya

Azonnal ez a 2011-es címlap ugrott be a könyvet olvasva, de a HVG múlt heti (2016/1) számában is írnak a nemek közötti egyenlőtlenségekről. Csak az összehasonlítás kedvéért, a Stepfordi feleségek 1972-ben, 44 évvel ezelőtt íródott!

Mondd még egyszer, hogy szatíra, te faszfej, bazmeg, mondd még egyszer, ha mered!

 

“Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a rúzsokkal, mosóporokkal, padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal, dezodorokkal.”

(Szóval az én kérdésem: a beautybloggerek vajon Stepfordból származnak?)