{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kötelező olvasmány: Carrie

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kötelező olvasmány: Carrie

Ezzel a bejegyzéssel régóta tartoztam magamnak; Stephen King: Carrie.

carrie selfie ladies of rap
Credit: Ladies of Rap – Horror freaks; Youtube. Igen, szelfizik, és a telekinetikus képességeivel tartja a kamerát. PROBLEM?! (kattintással a teljes videó megtekinthető)

(A VKP (Vigyázz!Kész!Posztolj!) a Pillecukor blog kihívása, amelynek keretében a bloggerek egy időben ugyanarról a témáról fogalmazzák meg véleményüket, ebben az esetben a kötelező olvasmányról, vagy a témáról általában, vagy arról, mit kéne szerintünk mindenkinek elolvasnia. A többi blogger posztjai alul lesznek linkelve, ha a HTML istenei is úgy akarják.)

Ha most nekem kell részleteznem a cselekményt, akkor rossz blogon vagy, menj haza (vagy pótold be gyorsan). De azok kedvéért, akik régen olvasták, címszavakban: telekinetikus képességekkel rendelkező, kirekesztett lány; vallási fanatikus anya; iskolai erőszak; szalagavató; disznóvér; elszabadul a pokol; mindenki meghal. King első regénye volt, amit a felesége, Tabitha halászott ki a szemétkosárból, mert a szerző annyira nem volt elégedett vele, hogy el akarta égetni. Való igaz, hogy itt még nem forrt ki King stílusa, sokkal nyersebb, mint a későbbi darabjai, de nem gondolom, hogy ez gond lenne. Sőt, valószínűleg a kegyetlen nyersség volt az, ami azonnal a a horror klasszikusai közé repítette. Két vállalható filmfeldolgozása készült (az egyik ’76-ban Sissy Spacekkel és John Travoltával (!), a másik 2013-ban kedvenc színésznőm, Cloë Grace Moretz főszereplésével), és számtalan vállalhatatlan, többek között egy musical is. A többé-kevésbé a Carrie által ihletett sztorikat, mint a Marvel Dark Phoenix történetszála, az Erő krónikája vagy az Elfen Lied, már ne is említsük (mondjuk a The Simpsons tartozik még egy homage-zsal, ahol Todd Flanders lenne Carrie).

 

Carrie és én

Emlékszem, először a tizennegyedik születésnapon másnapján olvastam a regényt. Kiskoromtól King rajongó voltam (ez meg is látszik rajtam), és minden regényét elolvastam, amit meg tudtam szerezni, de a Carrie se nekünk, se az ismerőseimnek nem volt meg. A felnőtt könyvtárba pedig 14 éves kor alatt nem engedtek beiratkozni. Olvasás közben minden egyes jelenetnél úgy éreztem, hogy én ezt a történetet ismerem, tudom, mi fog történni, mert ez már megtörtént… és visszatekintve a nyilvánvaló magyarázat erre az, hogy mivel nyolcéves korom óta éjjelente lesurrantam a nappaliba, hogy nézhessem a horror-showt a Viasat3-on, itt láthattam a filmváltozatot. Akkor azonban meg voltam győződve róla, hogy azért ismerős a történet, mert rólam szól, és mert valami különös kozmikus egység folytán ez a történet minden olyan ember elméjébe csodás módon bevésődik, akit bántanak az iskolában.

Carrie White diy cosplay
Carrie cosplayem 2014-ből

Igen, szóval hogy velem ilyesmi történt, az senkinek nem lehet meglepetés, aki látott már élőben, például a MBBK-talin, vagy olvasta az erről készült beszámolómat; pont úgy szocializálódok, mint egy kutya, amit túl sokat vertek. Azt szokták mondani, hogy az ilyesmit nem lehet elfelejteni – szerintem épp ellenkezőleg, az elmém olyan lendülettel igyekezett megszabadulni a rossz emlékektől, hogy hat és tizenhét éves korom közöttről semmi emlékem nincs az iskolából. Se az osztálytársaim arca vagy neve, se a termünk, se a tanárok, semmi (egyedül Laura nevű osztálytársamra emlékszem, de vele azóta is folyamatosan tartom a kapcsolatot, tehát neki nem votl alkalma elhomályosodni). Csak annyira emlékszem, hogy rossz volt, hogy a könyvtárban el lehetett bújni, és megmaradtak a kórházi zárójelentések azokról az esetekről, amikor “ideges gyomorpanaszokkal”, vagyis idegi eredetű étkezési és emésztési zavarokkal, hányással, nem-evéssel, hánytatással kerültem kórházba (note: nem tinihisztikre kell gondolni, a zárójelentések hat és tíz éves korom között keletkeztek). A gimnázium kicsit tisztább, ott sem voltam különösen népszerű vagy akár megtűrt, de addigra kialakult bennem, hogyan tudom kezelni a dolgokat. Meggyőztem magam, hogy a kiközösítés különlegessé és erőssé tesz, tehát nem csak egyszerűen el kell viselnem, hanem büszkének kell lennem rá (ez persze elég beteges gondolat, de még mindig jobb, mint nekikeseredni). Ráadásul szerencsém volt, mivel pont a Facebook szélesebb elterjedésének évében végeztem; az első olyan eset, ahol valakiről bántó képeket terjesztettek a neten, 2012-ben, egy évvel a ballagásom után robbant ki a régi gimimben. De nincsenek illúzióim: az, hogy belőlem sem Napiszar, sem Index címlap nem lett, nem magamnak vagy az iskolatársaim jóindulatának köszönhetem, csakis annak, hogy nem rossz időben voltam iskolás (és később a Pesten Hallottam természetfotósai részben bepótolták nekem ezt az élményt).

Ilyen élethelyzetben talált meg a könyv, a rám gyakorolt hatását a képzelőerőtökre bízom. De azért megemlítendő, hogy ennek a blognak az egyik legelső posztsorozata is Carrie könyv szerinti báli ruhájának az elkészítése, és az ezekről készült konceptfotók volt (a SEO optimailzátor jelenleg is sikoltozik, hogy túl sokszor használtam a “carrie” kulcsszót az oldalon); és az első és (remélhetőleg) egyetlen történetes blogomon is nagy részben Carrie történetét dolgozom fel, vagy át, vagyishát össze a sajátommal.

 

Tanulság

Akkor lássuk tételesen, egy irodalom-junkie szemszögéből, miért tenném kötelezővé ezt a regényt (listázás úgyis régen volt):

  • Mindkét oldalt megszólaltatja. Nemcsak az elkövetők és a tétlenül szemlélők láthatnak be általa a kirekesztettek elméjébe, de én is elkezdtem megérteni, hogy miért történik ez velem, milyennek látszódhat kívülről ez az egész, minek látnak engem, mi járhat az ő fejükben, mennyit fognak fel a tanárok a dologból. A problémák megoldásánál mindig a felismerés az első lépés, és felismerni például azt, hogy a hiába harminc osztálytárs röhög rajtam, csak egy, maximum kettő gyűlöl igazán, és hiszi azt, hogy megérdemlem, amit kapok – a többi szimplán gyenge nem velük tartani, elég durva mellbevágás tud lenni, de határozottan előrelépés.
  • Viselkedési mintát mutat a konfliktus összes résztvevőjének. A filmfeldolgozásokban méltatlanul elhanyagolják ezt a szálat, de a lánybanda tagjainak belső viszályai, a fiúk viselkedése és hozzáállása a problémához mind-mind tanulságos. A tornatanárnő az egyik legjobb példa, de Sue Snell pálfordulása vagy Tommy mind-mind megemlítendő (kivéve, ha osztjuk azt az elméletet, hogy Carrie-nek nem csak telekinetikus ereje van, hanem más elméjének a befolyásolására is képes, mint a Tűzgyújtó c. King-regényben Andy, de ezt most hagyjuk). 
  • Segít kiélni az elfojtott indulatokat. Egyszer már említettem, hogy az emberek, különösen a gyerekek szeretik az elnyomott indulataikat meséken, történeteken keresztül kiélni (például az ödipális konfiltust a Piroska és a Farkas meséjében). A tinédzserkor, a kapunyitási pánik, a felnőtté válás egyik legnagyobb rádöbbenése az, hogy anyának nincs mindig igaza, meg kell tanulni ellentmondani neki és képviselni a saját véleményedet; különösen, ha belegondoltok, hány gyereknek vannak problémás szülei, még ha nem is a regény szerinti vallási fanatikus, “csak” alkoholista vagy bántalmazó szülőkről van szó. És ahogy a Piroskától sem akarja senki feldarabolni se a nagymamát, se a család kutyáját, a Carrie sem fogja arra késztetni az embereket, hogy megfojtsák a saját anyjukat – ellenben segítenek kiélni a konfliktus szülte feszültséget, hogy azután a valóságba visszatérve meg lehessen próbálni higgadtan rendezni a nézeteltéréseket.
  • Segít kiélni az elfojtott indulatokat 2.0. Ugyanis, nyilvánvalóan, elég sok indulat felhalmozódik az emberben azok ellen, akik évekig gyötrik. És bár soha nem lennék képes fizikailag bántani senkit, azért jól esik olvasni, ahogy mások ezt teszik, és adott esetben saját osztálytársakat képzelni a helyükre. De mégegyszer: ahogy a lövöldözős játékok, úgy ez sem vezet aggresszivitáshoz, ellenkezőleg, éppen hogy segít levezetni a felgyülemlett feszültséget, hogy aztán higgadtan tudjon az ember foglalkozni a problémával.
  • A hatalom felelősség. A legtöbb elemzés Carrie telekinetikus erejét a szexualitás, vagy egyenesen a homoszexualitás metaforájának tartják, amiben látom is a logikát, de szerintem inkább a hatalmat jelképezi, ami a felnőtt léttel jár. Azt, hogy mi fog történni, ha a kirekesztett egyszer hatalmat kap a kezébe. (És most nem technikai hatalomra, például fegyverekre gondolok, de persze ebbe az irányba is lehetne tovább gondolkodni. Tudtátok például, hogy egy magyar egyetemen, konkrétan az alma materemben, az  ELTE-n volt egyszer lövöldözés? Szóval ez se csak a jenkik problémája.) Például mi van, ha egyszer annak a munkatársa, vagy éppen a főnöke leszel, aki annak idején bántott? Vagy ha a gyermekének a tanára/edzője/orvosa? Vagy ha HR-esként meglátod a nevét a dolgozók névsorában – leépítésnél ő lenne az első, akinek aláhúznád a nevét, hogy ki kell rúgni, vagy objektív tudnál maradni? Egy börtönőr ismerősöm a rács rosszabbik oldalán látta meg a volt osztálytársát. Mit tennél a helyében?
    Carrie élt, és visszaélt a hatalmával, és bele is pusztult – jelképezve ezzel, hogy mit NEM célszerű tenni, ha egyszer hatalmat kapsz mások fölött.
never make fun of the geeks one day they will be your boss
Soha ne nevesd ki a strébereket – egy nap ők lehetnek a főnökeid.

Amíg naponta jönnek ki ilyenilyen, ilyen, ilyen és ilyen hírek (a cikk elkészülte és közzététele közötti időben CSAK A MAI hírek közül még kettővel bővítettem a sort); amíg a döntéshozók nem képesek még csak elismerni sem a probléma tényét, nem hogy kezelni; amíg a tanárok és a szülők egyöntetűen gyerekes virtuskodásnak tartják azt, hogy egyesek szervezetten, aljas indokból, módszeresen tönkreteszik egy másik ember pszichéjét; amíg a TEK képes bilincsben elvinni azt, aki vissza mer szólni a fenyegetésre (true story, egy nagyon kedves barátomat bilincsben vitték igazságügyi elmeorvoshoz, mert több évnyi néma tűrés után az egyik megszólalása megrémítette a zaklatóját), addig a Carrie-t olvasni kell. És terjeszteni kell. Be kell emelni a tananyagba az Iskola a határon mellé, hogy ne csak a fiúk előtt álljon példa. Meg kell mutatni mindenkinek, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, milyen ez belülről. Mert az utóbbi időben nagyon úgy tűnik, hogy a gyerekeket a törvény sem tekinti embernek; míg egy öregnénit simán lecsuknak, ha leköp egy politikust, a gyerekek ellen eljárást sem indítanak, ha lelökik egy iskolatársukat a harmadikról, hiszen csak tréfa volt.

Hahaha.

 

A történet vége

A próza Arisztotelész által lefektetett szabályai szerint most, a poszt végén a feloldásnak kéne következnie, a katarzisnak, egy szívfacsaró vallomásnak arról, hogyan békültem ki a régi osztálytársaimmal, hogyan gyógyultam meg, hogyan léptem túl a sérelmeimen, hogyan lettem egészséges felnőtt nő.

annie aiko rose viola versus önarckép
Önarckép; saját festmény 2013-ból

A helyzet az, hogy sehogy. Huszonhárom éves vagyok, és a mai napig összeszorul a torkom, ha a munkatársaim nevetni kezdenek valamin, mert biztos vagyok benne, hogy rajtam nevetnek. A mai napig védekező módba váltok, ha valaki a nevemen szólít, a mai napig rosszul vagyok, ha elmegyek a régi iskolám mellett. A mai napig félek a gyerekektől, részben ezért is tettem le arról, hogy tanár legyek.

Az elmém megtanulta, hogy busszal vagy autóval megyek iskolába, vagyis ha buszra vagy autóba szállok, produkálni kezdi a pszichoszomatikus tüneteket. Akkor is, ha én ülök a vezetőülésben. Tudjátok, mit jelent ez? Esélyem sincs valaha is megszerezni a jogsit, ha két perc rutinvezetés után meg kell állni hányni.

Huszonhárom éves vagyok, és a mai napig találkozok olyan viselkedéssel, egyetemen, munkahelyen és a blogszférában egyaránt, amitől a ‘belső gyermek’ bebújna egy sarokba sírni (vagy ki se jönne onnan). (SURPRISE! a bullying nem kizárólag iskolán belül, és nem kizárólag fiatalok között történhet) Talán nem is teljesen tudatos, mégis óramű pontossággal összehangolt támadások, megszégyenítések; egy munkatársamat azért cikizik, mert asztmás; egy másikat azért, mert valaki megítélése szerint túl zsíros kajákat eszik; az egyetemen gyakorlatilag a jegyeid is attól függenek, mennyire vagy jóban a HÖK-ösökkel; a blogszférát pedig nem is részletezném (de komolyan, azért piszkálni valakit, mert “”””kövér””””? Óvoda óta nem menő a súlyával piszkálni a másikat. Vagy úgy általában piszkálni a másikat). A “nyáron nem hordhatsz feketét” problémakör fölött pedig átsiklanék, annál már azért vastagabb a bőröm, hogy a külsőm kritizálásával meg lehessen sérteni (vagy legalábbis ezt fogom mondani, ha valaki kérdezi).

Évekig jártam színjátszó képzésre, így most többé-kevésbé funkcionáló, normális felnőtt nőnek tudom tetteni magam, és a mindennapi életben nagyjából boldogulok is. El tudok menni boltba, dolgozni, moziba, és nem sok mindent lehet észrevenni rajtam azon kívül, hogy nem szeretek szocializálódni, de ezt a legtöbben letudják annyival hogy biztos introvertált vagyok. De akárhogy reménykedek, hogy a probléma majd megoldja magát, az elfojtásoknak nem az a szokása, hogy csendben megüljenek a koponya mélyén, és túl sokáig hagyják magukat figyelmen kívül hagyni.

Skorpiók vannak a fejemben, és egyszer ki fognak jönni onnan.

 

VKP új hivatalos kép
{Vigyázz! Kész! Posztolj!}

A poszt a Pillecukor blog {Vigyázz! Kész! Posztolj!} nevű kezdeményezésének keretin belül készült; a többi résztvevő blog posztját a linkeken találjátok:

Arra szeretnék kérni mindenkit, hogy erre a posztra ne nagyon írjon kommentet. Minden elképzelhető reakciót, az együttérzéstől kezdve a sajnálkozáson és a szociológiai elemzésen át a hibáztatásig már mindet hallottam, és nem szeretném még egyszer hallani. Ha nagyon úgy érzed, hogy valamit reagálnod kell, írj egy szivecskét, vagy valami. Ha pedig hasonló cipőben jársz, akkor ne legyél olyan hülye, mint én, és azonnal kérj segítséget, fordulj mihamarabb szakemberhez, mert ezek a sebek nem gyógyulnak maguktól. Én is ezt fogom tenni.

Lelkisegély depresszió ellen

Lista telefonos lelkisegély szolgálatokról

Psyche chates és fórumos lelkisegély

Kék vonal gyermekkrízis alapítvány

Magyar Gothic Club gothtárs segítői

  • Cathreen Misery

    A Carrie nekem tinédzser korom nagy hatással lévő könyve volt. Pont úgy, ahogy leírtad. Legalább is, hatással volt rám. Nagynénémnek megvolt, így nem kellett sokáig kutakodnom érte, az elsők között olvastam Stephen Kingtől. <3

  • nuadaStenonis

    <3