Horrorfilmek és a nők – a Bechdel tesztről

Horrorfilmek és a nők – a Bechdel tesztről

Annie, miért nézel ennyi horrorfilmet?

Terápiából. A horrornézés igenis megszabadít a stressztől, figyeld csak meg, amikor vonulnak ki a nézők a moziteremből egy egészen jó horrorról, mindig megkönnyebbülve nevetgélnek. Amíg a szörnytől félnek, addig sem a saját életükkel foglalkoznak.

A horror rám gyógyító hatással van, ráadásul gyönyörködtet is; azt az egyszerű vágyat, hogy hihető, többdimenziós karakterekről olvassak, vagy nézzem az életüket, gyakran még a szépirodalomnak csúfolt elit verőverem sem mindig tudta kielégíteni – de a horror igen.

Kifejezetten a női szereplők hiteles ábrázolásának vizsgálatára szokták alkalmazni a Bechdel-teszt nevű kritériumrendszert:

  1. Legyen a történetben legalább két, nevesített nő,
  2. akik beszélgessenek egymással,
  3. de ne férfiakról.

Egyébként először humoros társadalomkritikának szánta a kiötlője, de hamar rájöttek, hogy sok film még ezt a három nagyon egyszerű szabályt sem tudja teljesíteni.

Sokan a “nőbarát” film alapkövetelményének tartják, hogy egy történet (film, regény, játék, stb.) átmenjen a teszten, szerintem azonban a dolog ennél bonyolultabb. Egyrészt, a “nőbarát” sokkal komplexebb fogalom annál, minthogy három követelményből vezessük le, amit egyébként tizenöt másodperc alatt teljesíteni lehet. Másrészt, a teszt sokkal inkább azt vizsgálja, vannak-e hihető, többdimenziós női karakterek a történetben, akiket nem csak a férfiakkal való kapcsolatukon keresztül definiálnak, hanem “megállnak a saját lábukon”, saját jogon is teljes személyiséggel rendelkeznek-e – függetlenül attól, hogy egyébként a történetnek van-e bármilyen üzenete a nőkről. A legjobb példa erre a Szürke ötven árnyalata, ami átmegy a teszten, de melyikőtök fogja nekem megmagyarázni, hogy erős nőképet közvetít, vagy feminista? Vagy ott van a 2014-es magyar film, a Viktória, ami szerintem az egyik legdurvább magyar film, aminek a központi témája éppen a nő, és a nő lehetőségei, mégsem megy át a teszten.

[pullquote]egy művelt ember ideológiáktól függetlenül is jobban kedveli a hihető, komplex személyiségű karaktereket, mint a kartonfigurákat.[/pullquote]

Szóval szerintem a Bechdel-teszt sokkal inkább irodalmi szempontból vizsgálja a karakterábrázolás minőségét, nem feminista szempontok szerint; mert egy művelt ember ideológiáktól függetlenül is jobban kedveli a hihető, komplex személyiségű karaktereket, mint a kartonfigurákat.

Persze lehet, hogy tévedek, és ez a teszt igenis az egyik legfontosabb feminista szempont – akárhogy legyen is, egy nagyon pozitív és üdvözlendő dolog, hogy műfajokra lebontva a filmek közül a horror az, ami leginkább megfelel a kritériumoknak.

Nemrég a GirlPower! blogon jelent meg egy írás a tesztről, és ennek kapcsán beszélgettem az írójával, hogy vajon a horrorfilmek az átlaghoz képest hogyan teljesítenek? Mert volt egy olyan érzésem, hogy az átlagon felül, legalábbis ahogy gyorsan végiggondoltam az összes horrort, amit az elmúlt években láttam, mind csont nélkül átmegy.

És valóban, a blog házigazdája mutatott egy cikket a Business Insider-en, ahol egy roppant informatív táblázatban ábrázolták, műfajonként a filmek hány százaléka felel meg a kritériumoknak.

bechdel test films genre

Mondjuk szerintem az, hogy a “zenés film” végzett az első helyen, csalás – eleve különszedik a musicaleket a zenés filmektől, mintha nem csak annyi lenne a különbség, hogy a zenés film zenészekről szóló musical, ráadásul beszédről volt szó, nem duetténeklésről! Mindegy.

Ahogy látjátok is, a horrorfilmek közel hetven százaléka átmegy a teszten, ami közel tizenöt százalékkal jobb eredmény, mint az összes film átlaga. Az eredmények többsége amúgy nem túl meglepő, egyedül az életrajzi filmet találom érdekesnek, mert ugye annak elvileg a valóságot kéne tükröznie.

Az pedig, hogy a horror végzett a második helyen, nem is akkora újdonság, ha belegondolunk, hogy a horror köntösébe bújva gyakran a kőkemény drámákat is megszégyenítő társadalmi és személyes problémákat láthatunk.

Itt találtok egy listát, ahol megnézhetitek, a kedvenc horrorfilmetek átmegy-e a teszten. Ha csak az utóbbi idők horrorjait nézzük, a 10 Cloverfield Lane, A fiú, a Büszkeség és balítélet és zombik, a Bíborhegy, a The Green Inferno (hála az égnek nincs köze a Zöld pokol szörnyéhez, az egy rettenetes film), a Hotel Transilvania 2, az Insidious 3, a Krampus, a Babadook, az Annabelle mind teljesítik a feltételeket. A 2015-ös és ’16-os felhozatalt nézve az egyetlen “horror”, ami megbukik, az a Goosebumps, ami egy gagyi horrorparódia, és ezúton is szeretném kifejezni együttérzésemet azokkal, akik megnézték.

Ideje lenne túllépni azon a sztereotípián, hogy a horror csak vér, belek és kaszabolás, mert messze nem csak ennyiből áll a műfaj – a horror egy szelep, amin keresztül megszabadulhatunk a szorongásainktól, egy egyszerre élvezhető, nyomasztó, pszichológiai és szociális szinten is érzékeny ábrázolásmód, aminek a magas művészetben igenis helye van.