Amit magammal hoztam

Amit magammal hoztam

Hangulattalan csütörtök volt, ollóval a kezünkben ültünk egy padon, körülöttünk kisgyerekek rohangáltak.

Hát hol máshol szabdaljon kuponokat az ember lánya, mint egy játszótéren? Megint kártyáztunk, mint kiskorunkban, nálad van a Kékszemű Hósárkány? Azért ötven százalék jár hajápoló termékekre, de mi végre? Hogy visszanőjön a hajam, ami kihullott az idegeskedéstől, hogy nincs meg nekem a Kékszemű Hósárkány, ez nyilvánvaló. Itt a Thunderbird, a repülős kártyák közül a legjobb, lopakodó, ezért körömlakkot lehet venni. De az nem jó, a körmeim tövig vannak rágva, körömnövesztő nincs véletlenül? De, a csokibékás Dumbledore-kártyáért arra is van legalább huszonöt százalék!

annie aiko rose viola versus önarckép
Szimbolista önarckép, 2013

Honnantól számít valaki felnőttnek? Ha magamnak veszem a sampont, az vagyok? Ha magamnak veszem a gyógyszert, az vagyok? Ez szívás, mert a gyógyszerekre nem vonatkozik a Glamour-napok. Bár nem is lenne rossz ötlet, sőt, mire a generációnk nyugdíjas lesz, biztosan meg fogják valósítani, Glamour Senior – persze a másik oldalnak meg ott lesz a Lángoló Kerekesszék nosztalgiafesztivál, Tankcsapda tribute-tel, infúziós állványba éneklő Leanderrel, és a színpadon kibékülő Anti Fitness Clubbal. Nem véradó sátor lesz, hanem dialízisközpont. Tök jó, csakhogy nekem most kellenének a gyógyszerek.

Hiába próbáltan felkészíteni magam a tömegre, mert nincs tömeg, van isten, még ha nincs is. A látványra azonban nem tudod felkészíteni magad: egy vastag, vörös szőrszál kandikál ki az üzlet egyetlen fekete rúzsának teszteréből. Nincs másik fekete rúzs sem közel s távol, hogy kerülhetett az oda, nincs még csak hasonló árnyalat sem, dehát nem lehet szőrös a szája, nincs olyan hangulatomhoz illően rohadtmeggypiros vagy alvadtvérszínű, mégis mihez dörzsölte hozzá hogy szőrös lett, úgy nem vehetem meg, hogy nem próbálom ki, mondd, te teszter, mégis HOL JÁRTÁL?!. Ma sem lett fekete rúzsom.

Hajat mosni nekem két órába telik, na, nem mintha olyan sok hajam lenne, ellenkezőleg, alig maradt. Ezért van rá gyógysampon, gyógybalzsam, gyógyszesz, másik gyógysampon, gyógykondícionáló, gyógypakolás, csak gyógymód nincsen rá. (Cure, hehe, ez mégiscsak egy gothblog, vagy mi a frász.) Mert minden bánatom szubklinikai, de a stresszszintem patológiás. Megesett már veletek, hogy a fogorvosotok küld el pszichológushoz? Egészen különleges keveréke ez a komikumnak és a megaláztatásnak. Azt mondják, a macskagyökér tea jó az idegesség ellen. Kivéve, ha macskád van.

Hónapokkal, ha nem évekkel ezelőtt találkoztam egyszer a Polaroidok szerzőjével. Elvileg felolvasott volna, gyakorlatilag olyan részeg volt, hogy az Ikeás mondaton kívül nem értettem belőle semmit. Az első két sorban csöpögő fangörlök gyanús hévvel fészkelődtek, és gyűrögették a szoknyájukat. Előadás után odamentem hozzá, csillogó szemekkel átnyújtottam neki egy versemet, segíts, mondtam, azt szeretném, hogy az én hangomat is annyian hallják, mint a tiédet. Tíz perccel később az udvaron láttam, ahogy szúrós illatú dohány izzik a szájában, a versembe tekerve. Nem baj, az Ikeát mindig is középszerűnek tartottam.

Stephen King Carrie White prom dress

Hajnalig válogattam a ruháim között, elvégre ez egy nagy esemény, idejét sem tudom, mikor beszélgettem szándékosan olyasvalakikkel, akiket nem ismerek. A pavlovi reflex teszi ezt velem. Olyan vagy, mint a kutya, amit túl sokat vertek, vagy túl keveset, az isten tudja. Senki nem mondhatja, hogy nem tudok tanulni a hibáimból! Sokáig időzöm egy bordó princesszruha mellett, én varrtam, mami, kínosan ügyelve, hogy minden részlete olyan legyen, mint a regényben. Nevetni fognak rajtad, NO SHIT SHERLOCK. Disznóvér árnyalatú rúzsom van valahol?

Hupilila rúzs van rajtam, és fűző. Szándékosan öltöztem olyan színekbe, mint a blogom színsémája, hátha így olyan leszek, mint az a másik, a bátor lány az internetről, aki bátor dolgokat szokott mondani. Nem jött be. Egy nagyon szimpatikus lány odahajol egy közepesen szimpatikushoz, a fülébe súg valamit, aztán nevetnek. Hirtelen ellenségessé változnak. Mi történt, csináltam valami rosszat? A fűző, biztos az néz ki nevetségesen. De a fűzőm én vagyok. Akkor rajtam nevetnek, igaz?

Hatékony marketingről beszélgetnek, miközben próbálom a legkisebb izmaim rezzenését is úgy alakítani, hogy ne tűnjön ellenségesnek. A nagy koncentrálás közben persze lemaradok a mondanivaló nagy részéről. Tanár úr, kérem, én készültem, csak a démonaim megették a leckémet. Tulajdonképpen nincs is szükségem ilyesmire. Nem szeretnék ismert lenni, nem szeretnék termékteszteket írni, nem szeretnék csilivili ruhákban fotózkodni, amik ráadásul soha nem lehetnek az enyémek. Nem akarok beesni a fogaskerekek közé, nem akarom, hogy kövessenek. Nem akarok semmit magamnak. Magamból akarok, azt akarom, hogy az én hangomat is annyian hallják, mint a tiedet, adni szeretnék, adni adni adni adni ülni állni ölni halni. 

Húsz esztendőm hatalom, a hatalom pedig felelősséggel jár. Úttörők vagyunk, szuperhősök, a világ a szemünk előtt szüli újjá önmagát, a jövő küszöbe vagyunk, az új világ előszobája vagyunk, az új szimfóniák nyitánya vagyunk, a haldokló újságírás jövője vagyunk, apa ökölbe szorított keze vagyunk, az új média vagyunk, a negyedik hatalmi ág vagyunk! És nektek az a legégetőbb kérdésetek, hogyan kaphattok ingyen piperecuccot? Van erre egy mondásunk otthon mezőföldön, de nem túl szalonképes, szóval képzeljétek el, hogy leírtam: ■■ ■ ■■■■■ ■■■■■ ■■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■?!

Hát hol van ilyenkor az a másik, alszik, vagy mi a szösz? Mondj már valamit! Erre mondanom kéne valamit. Nekem küldetésem van, aminek semmi köze a divathoz vagy a horoszkópokhoz. Ha innék egy kicsit, talán előjönne? Nem, rossz ötlet, akkor még bőgni is elkezdenék, az pedig senkinek sem kell. Maradjunk tehát csendben, abból nem lehet baj. A véleményed markáns, de a szádat nem tudja elhagyni. Egy senki vagy toll és papír nélkül.

Húsz perc szünet, és mind tudjuk, hogy ez a legjobb alkalom a kapcsolatépítésre. Lehet beszélgetni a vécéhez sorban állás közben, cigizés közben, a pultnál, és mások meg is teszik. Valaki, aki nem látja, mekkora skorpiók vannak a fejemben, megdicséri a fűzőmet, mire a szervezetem harci módba vált. Hiába mondom, hogy nyugodjak meg, csak kedves akar lenni, talán beszélgetni (úristen, beszélgetni?!), semmi bajunk nem fog esni, nem hiszem el, mert pavlov kutyája. Carrie, nagyon szép a ruhád. Köszönöm, én varrtam. Komolyan? Te vartad? Túl szép és túl csendes minden. Az a gyanús, ami nem gyanús.

Hülyének néznének, ha elmondanám, hogy ez nekem nem élvezet? Mármint az írás. Látjátok, mik jönnek ki az elmémből – szerintetek mi lenne, ha mindez bent maradna?! Az írás nem hobbi, hanem egy biológiai szükséglet. A lelkem veséje kiválasztja a legkártékonyabb gondolataimat, amik a frontális lebeny húgyhójagjában gyűlnek, míg végül az elme húgyvezetéken, tollon, papíron vagy billentyűzeten keresztül távoznak. Talán szebb lett volna, ha a terhességgel vonok párhuzamot, de nem adná vissza azt, amit érzek. Terhes szerencsés esetben maximum háromszor lesz az ember lánya, az elmémben viszont soha nem lesz csend. Kreatív folyamat a faszom.

Hosszú az este, és eddig nem történt semmi rossz. A maradj kussban és mosolyogj taktika, úgy tűnik, beválik. Az izgazi bloggerek lassan hazaszállingóznak, én meg azt sem tudom, ki vagyok. Hipszter dolog lenne azt mondani, hogy digitális csavargó. Nekem nincsenek divatos betegségeim, mint másoknak, csak egy ilyen kis antiszocságom, de az az emókkal együtt kiment a divatból. Nincsenek drága ruháim, és nem is játszom el, hogy vannak. Nekem csak az van, amit a két kezemmel varrtam meg. Nem utazom egzotikus helyekre, sőt, ha tehetném, ki se tenném a lábam Mezőföldről. Nem iszom latte-t vagy frappuchino-t, csak a jó öreg feketét, de abból többet, mint ti együttvéve. Pislogok, mint Hunyák a Cellatangóban, és előadom a Nagy Magyar Eltűnőszámot.

Hazafelé kicsit megkönnyebbülök, és visszanyelem azt az egy könnycseppet, ami az este folyamán meg nem köttetett barátságokat akarta meggyászolni, de nem érdemlem meg, hogy sírjak.

Hány és hány olyan ember van, aki számára kikapcsolódás másokkal érintkezni! Én nem tartozom közéjük. Nekem minden nyilvánosan kimondott szó, minden nyilvános mozdulat erőfeszítés, a “ne riaszd el az embereket” projekt része, amit hosszas előkészületek, piackutatás, projektmenedzsment, SWOT-analízis, cselekvési terv és kockázatelemzés előz meg. Az a másik, a bátor lány az internetről, elsüllyedne szégyenében, ha látna ilyenkor. Hát csodálkozik még valaki azon, hogy elfáradok? Az este végén pedig, abban a másodpercben, ami az ágyba zuhanásom és az elalvás között eltelik, leadom a negyedéves jelentést.

“Halmozottan hátrányos helyzetből indultunk, de végső soron sikert könyvelhetünk el. Határozottan hasznos nap volt. Ne ismételjük meg.”