Amy Mah és az igazi vámpírok

Amy Mah és az igazi vámpírok

Hardcore szkeptikusként az összeesküvés-elméletek, hiszékenység mechanizmusa és az emberi butaság nagyon kedves témák számomra, de itt még sose írtam róla, mert nem vág a blog profiljába. De mindig van egy első alkalom, és most megtaláltam azt a pontot, ahol a dark-alternative szubkultúrák és a konteók összeérnek: Amy Mah esetét.

 

Könyvek

Amy Mah egy harminc éves írónő, aki három éve kezdett alkotni, több könyvet publikált már, és sikeres blogot is vezet (szerzői oldala az Amazon.com-on). Stílusában a metafikcióhoz áll a legközelebb; ez egy olyan posztmodern narratív módszer, amikor az alkotás folyamatosan tudatosítja az olvasóban, hogy ő csak egy alkotás. Ez általában nem hagyja, hogy az olvasó beleélje magát a történetbe, ám egy naplószerű történetvezetéssel kombinálva a hatás éppen ellentétes lesz, hátborzongatóan valós hatást lehet elérni.

Egy párhuzam a könnyebb érthetőség kedvéért: metafikciónak számít, ha egy filmben a szereplők tudják, és el is mondják, hogy egy filmben vannak. Ez általában azt eredményezi, hogy a néző nem hiszi el, amit lát – kivéve, ha found footage filmről van szó, mert ott kifejezetten erősíti a valóságérzetet.

Ez az írói módszer nagyon igénybe tudja venni az embert, mert gyakorlatilag először színészként át kell élnie a szereplőt, akinek a szempontjából ír (aki kameráz), és utána kell olyan szavakkal, olyan stílusban elmesélnie a történetet, ahogy a karakter tenné.

Amy Mah egy szarkasztikus tinédzser vámpír szemszögéből ír, akinek hasonló problémákkal kell szembenéznie, mint embertársainak: barátok, barátnők, pasik, szerelem, szex, felnőttek és pattanások (ezeket itt a napfény okozza). A könyvek felemás kritikákat kaptak: vannak, akik szerint túl kevés benne a leírás és a háttértörténet, mások szerint a metafikciós írásokba nem is kell több. Egyesek szerint gyerekeknek túl explicit, felnőtteknek túl egyszerű, mások szerint éppen ez a Young Adult Fiction lényege. Én ugyan a könyveit nem olvastam, csak a blogját, és az alapján az a véleményem, hogy Amy nem egy Anne Rice (még), de a tehetsége és a lehetősége is megvan, hogy maradandót alkosson.

amy mah vampire
Amy Mah illusztrációja a Fangs rule című könyvből

 

Hol itt a gond?

Ez egy szép karrier kezdete, mondhatnátok, miért lenne ebben bármi különös?

Hát azért, mert a kritikus hangok egy része, igazából elég nagy része nem a könyveket támadja, hanem a szerzőt. Úgy tűnik, hogy egy ártatlan tinivámpírregény képes volt annyira feldühíteni az úgynevezett “vámpír közösségeket”, hogy Amy Mah Facebook- és internetes oldalait folyamatosan jelentik az adminoknak, feljelentéssel fenyegetik a könyveket megjelentető kiadót, sőt, a hölgy még halálos fenyegetést is kapott.

A legbizarrabb az egészben a dolog miértje: a “valódi” vámpírok szerint a könyvek komoly fenyegetést jelentenek a közösségükre, mert

  • nevetségessé teszi a “valódi” vámpírokat,
  • egyes halandókat arra sarkallhat, hogy magukat vámpírnak képzelve saját és mások életét veszélyeztessék, például megpróbáljanak repülni vagy ámokfutásba kezdenek, hogy ihassanak valakiből,
  • a vámpírközösség évezredes titkait tárja fel a nyilvánosságnak.

Atyaúristen, azt sem tudom, mibe verjem a fejem.

Én szerettem volna értelmesen, logikusan vitatkozni és érvelni, de basszus…

Igazi vámpírok? Mármint IGAZI vámpírok? Mijafasz?

Szögezzük le, én rövidke életem során sok furcsa dolgot láttam. A nagymamám adakozott Izaura felszabadításáért; próbáltak már meggyőzni arról, hogy a Lich King és Slenderman (!) egy tó alatt él a szülővárosomban; volt osztálytársam, aki szentül hitte, hogy összeházasodott Uchiha Itachival; és van egy ismerősöm, aki tutibiztosan tudja, hogy ő Libanon császárnője és az Árpád-ház utolsó örököse. Engem már nem könnyen lehet meglepni, tudom, hogy a valóság és az emberek ép esze képlékeny dolog. Na de ez…

Vámpírok

Kikről is van szó tulajdonképpen? Nem nagyon akartam elhinni, hogy élnek olyan emberek a földön, akik komolyan vámpírnak képzelik magukat, ezért mielőtt hirtelen felindulásból írtam volna egy kiakadós posztot, kerestem egy szakértőt, Anthony Hogg-ot a témában.
(Mert ugye azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy vámpírok, legalábbis a mitológiai értelemben véve, nem léteznek.)

 Mr. Hogg elmondta, hogy léteznek “vámpír közösségek”, amik különböző, a vámpírok tradicionális vagy újszerű képével azonosuló embereket tömörítenek.

Kis felsorolás, azaz kik tekintik magukat  vámpírnak, a legártatlanabbtól a legdurvábbakig:

  • A szubkultúrájuk normális tagjai – tökéletesen normális és ártalmatlan emberek, akik tisztelik a vámpírirodalmat, a vámpírfolklórt, és a sötét-alternatív kultúrát, ami körülötte van. Sosem állítják, hogy mitikus értelemben vett vámpírok volnának.
  • Szerepjátékosok – mérsékelten normális és tökéletesen ártalmatlan emberek, akik például a The Masquerade-del vagy más szerepjátékkal játszanak, és bár rendszeresen állítják, hogy ők valódi vámpírok, tisztában vannak vele, hogy ez csak egy játék.
  • Energiavámpírok – Ők azok, akik azt állítják, képesek elszívni mások életenergiáját, és ezzel táplálkozni. Nos, én szkeptikus vagyok, és nem fogok elhinni olyasmit, ami nem mérhető, nem bizonyítható, mégsem tudok rossz szemmel nézni azokra, akik hisznek benne – mert ez inkább hit, inkább vallás, mint bármi más. A koncepció egyébként nem kifejezetten új,először a 30-as évek látói írnak róla, olyasmi, mint az energiagyógyászat sötét és gonosz tükörképe.
  • Otherkin – Ez a nagyon érdekes szubkultúra, ami önmagában is megérdemelne egy posztot, valahol félúton van az animizmus és az LGBT kultúra között. A tagjai a transzneműekhez hasonlóan úgy érzik, rossz testbe születtek, csak ők nem a nemüket, hanem a fajukat tévesztették el. Tehát (a soron következő kategóriákkal ellentétben) tisztában vannak vele, hogy emberek, épp csak azt állítják, hogy a lelkük egy farkasé/teknősé/denevéré/egyszarvúé/sárkányé. Vagy éppen vámpíré.
  • Modern vámpírok –  Kemény dió. Ők úgy hiszik, hogy ők valódi vámpírok, de az örök élet és a vérivás csak jelképes: a halhatatlanság úgy valósul meg, hogy újra és újra reinkarnálódik a lelkük, és minden életben újra és újra “fel kell ébredniük”, a vérivás pedig valójában az energia elszívása (mint az energiavámpíroknál), így valódi vérből néhány csepp is elég. Igazság szerint nekem ez is vallásnak tűnik, csak kicsit kidolgozottabb mitológiája és rituáléi vannak, mint az energiavámpíroknak.
  • Szangvináriusok – Ez a kifejezés éppen azt jelenti, aminek látszik: azoknak a megnevezése, akik bármilyen indokkal rendszeresen fogyasztanak vért. Azok használják magukra, akik el akarnak határolódni az energiavámpíroktól.
  • Tradicionális vámpírok – A végpont. Ők azt állítják magukról, hogy több száz, több ezer éves lények, akik tényleg csak vérrel táplálkoznak és elégnek a napon. Hihetően hangzik…

Egyes pszichológusok ezeket a viselkedésformákat VPD-tünetegyüttesnek nevezik (nem röhög ez a Vampire Personality Disorder rövidítése), ami a köznyelvben Renfield-szindrómaként ismert. A hivatalos álláspont azonban nem különít el ilyen nevű személyiségzavart, a fent leírt állapotot általában a skizofrénia és a paraszexualitás (kórosnak ítélt szexuális devianciák) körébe szokták sorolni.

 

Tehát röviden, ennek a különös szubkultúrának az őrültebb elemei fenyegetik Amy Mah-t, mindösszesen azért, mert képtelenek értelmezni a fikció fogalmát.
Mert igen, vannak sérült lelkű emberek, akik Dragon Ball nézés után kiugranak az ablakon, mert biztos tudnak repülni, és igen, van, aki a Beatles Helter Skelter-e (Charles Manson) vagy a Zabhegyező (Mark David Chapman, John Lennon gyilkosa) után úgy érzi, hogy embereket kell ölnie, de az ilyen esetekben a fejükben jóval a “kiváltó” mű előtt elromlott valami.
És igen, olyan idióták is vannak, akik készpénznek vesznek mindent, amit olvasnak, és ezért Jézus leszármazottait keresik, vagy a New Jersey-ben élő űrlényeket, vagy New Orleans vámpírjait.
De ez egész egyszerűen nem normális viselkedés.

Nem normális az, hogy a XXI. században egy fantasy-írónak magyarázkodnia kelljen a műve miatt, és félnie kelljen egy feldühödött, magát Napóleonnak vámpírnak képzelő tömegtől.
(Persze az érem másik oldala, hogy egy írónak az az egyik legnagyobb dicséret, ha valaki ennyire komolyan veszi a művét – végül is Orson Welles is röhögött magában, amikor hivatalosan bocsánatot kért a rádiójátéka okozta pánik miatt.)

És hogy miért írok erről

Azon kívül persze, hogy szeretek gyönyörködni a patologikus értelemben vett őrültek sötét és kifacsart logikájában.
A művekről szóló diskurzust végigböngészve gyakran futottam bele abba a jelenségbe, hogy a “valódi” vámpírokat veszettül védelmező elemek a saját szubkultúrájukra a “gothic” megnevezést használják, és ez elgondolkodtatott. Tudom, hogy eddig harciasan kiálltam az ellen, hogy bárkit is kirekeszthessünk a szubkultúrából, csak mert nem tetszik a viselkedése, de…

Azért álljon meg a menet.

Ahogy a sötét-alternatív szubkultúrák közül egyik sem a depresszióról szól, úgy egyiknek sem az a központi eleme, hogy hazudjuk/képzeljük magunkat több ezer éves mitikus lénynek – mind a kettő létező és komoly pszichiátriai állapot, ami kezelésre szorul, nem szerveződhet szubkultúra egy betegség köré!
Persze a vámpír-szubkultúra létezik, (normális kereteken belül) nincs is vele semmi gond, és sok elemen és tagon osztozik a goth-tal, de ha valaki komolyan elhiszi, hogy több ezer éves és vérre van szüksége az életben maradáshoz (vagy hogy minden leírt szó igaz), az kérem, ne habozzon szakemberhez fordulni.