Feket-e?

Feket-e?

Annie nevében is töredelmes elnézést a fenti gyalázatos szóviccért.
Nemrég Charlotte Madness írt egy-egy bejegyzést arról, hogy milyen különös és indokolatlan kérdésekkel szokták bombázni a kinézete miatt, ehhez kiegészítésként Bleeding Raven írt egy cikket a fekete öltözék öregítő vagy fiatalító hatásáról. Aztán Beth írt arról, mennyire meg tudja változtatni az emberek hozzáállását, ha egy kis színt visz az öltözködésébe.
Szóval felszállok a bandvagonra, és szeretném elmondani, hogy én hogy látom mindezt.
Na neee, ez megint olyan megmondós poszt lesz? Nem hogy inkább a Carrie-ről vagy a Gólyakalifáról írnál!
Sajnos egyik sem található meg az intézeti könyvtárban.

 

Man in black – a fekete ruhás ember

Azt mondják a hozzáértők, hogy az infotainment népszerű dolog, szóval egy kis fun fact:

Az első zenei előadó, akinek hozzátartozott az imidzséhez a fekete öltözet, a countryénekes Johnny Cash volt, a hetvenes évek végétől kezdve. Ezzel nem csak a korabeli countryvilág csilivili strasszköves stílusával, de a komplett disco-korstílussal is szembe ment. Egy anekdota szerint ez csak azért alakult így, mert a bandatagok ruhái között egyedül a fekete volt az összeillő szín. A Man in black című számban azzal magyarázta a kinézetét,  hogy így szeretné felhívni a figyelmet a szegénységre, az éhínségekre, a börtönök embertelen körülményeire, a kilátástalan helyzetben lévő fiatalokra, az elhanyagolt idősekre, és a vietnámi háború borzalmaira (ez a társadalmi igazságtalanságok miatt érzett düh és csalódottság később a punk stílusban is felbukkan, és részben a gothban is). Később aztán több interjúban állította, hogy a színpadon kívül sokkal régebb óta hordott sötét színeket, mert ebben érezte jól magát, és a politikai üzenetet félretéve is ez a kedvenc színe.

“Adj ötöt, és kirekesztenek egyet”

 Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet.
Adj kettőt, egymásba szeretnek.
Adj hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot.
Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni.
Adj ötöt, és kirekesztenek egyet.
Adj hatot, és feltalálják az előítéletet.
Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést.
Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra,
és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.

Az idézet Stephen Kingtől való, és nagyjából összefoglalja azt, ahogy egy társadalom működik. Egy csoportban nagyon erős összetartó erő, hogy hogyan írja magát körbe; hogy meghatározzák, hogy kik azok a “mi”, és kik a “többiek”, akik “nem olyanok, mint mi”. És valóban, az emberek sokszor első pillantásra eldöntik egy emberről, hogy a csoportjukba tartozónak érzik-e vagy nem, és valóban, nagyon sokszor kizárólag a “kinézet” alapján.

nu goth girl
Ugye, hogy ez a kép nem azt sugallja, hogy “három nyelven beszélő, diplomás, önálló, felnőtt, dolgozó nő”? Pedig a paróka alatt ez vagyok én.

A kinézet azonban messze nem csak a viselt színekből áll!

Ha tényleg csak a ruhákra akarunk koncentrálni, akkor nem mehetünk el szó nélkül a szabás mellett (főleg hogy elvileg egy hobbivarrónő blogját olvassátok). Nem jelenteném ki, hogy a fekete szín önmagában öregít (vagy éppen fiatalít), sem azt, hogy előítéleteket generálna. Viszont egy hosszú, A-vonalú fekete szoknya egy vállkendővel együtt felvéve valóban egy özvegyasszonyra emlékeztet, míg az ujjtövekig érő ruhaujj vagy a fenék alá érő pulóver fiatalít, egy szakadt farmer vagy zenekaros póló pedig (bármennyire divatosak is legyenek éppen) azt az érzetet fogja kelteni, hogy a viselője lezser, és nem törődik eléggé a tanulmányaival/munkájával – mindezt szinte függetlenül attól, hogy ki viseli. Gondoljatok például az egyetlen, az örök, a minden nő ruhatárában fellelhető fekete miniruhára! Bárki veszi fel, 16 évestől a nyolcvanévesig, kamionsöfőrnőtől a cégvezérig, visszafogottan elegáns megjelenést kölcsönöz a viselőjének. Nem véletlenül társadalmilag elfogadott viszelet gyakorlatilag bárki részéről bármilyen alkalomra.

Egyet hátralépve beszélhetünk a sminkről (avagy miért nem megyünk pandának festve iskolába, és miért teljesen oké ugyanígy koncertre menni), beszélhetünk a hajviseletről (szín, fazon, hosszúság, textúra, fényesség, stb.), de még a parfümről is (külön megemlítve a feromonokat tartalmazó, alattomos darabokat, amik egy kémiai trükkel tesznek szimpatikussá szinte bárkit)!

Még eggyel tágabb értelmezésben pedig ide számítjuk a “kiállást” (csakazért sem fogok kisugárzást írni), amibe beletartozik a testtartás, a mimika, a mozdulatok, a térköz (hogy milyen messze vagy fizikailag, centiméterben mérve az emberektől – bizony, ez fontosabb, mint gondolnád!), a taktilika (hogy kit, hol, miért és hogyan érintesz meg), és a beszéd kismillió másik nonverbális aspektusa, a hangszíntől a hanghordozáson át a beszéd gyorsaságáig vagy a szünetekig.

Meg persze a beszédtéma szintén nem elhanyagolható.

Tl;dr verzió: két ember viszonyát alapjaiban meghatározza a találkozásuk első három másodperce, az első benyomást azonban nem csak a viselt szín, hanem egy sor más dolog is alakítja.

A jó hír az, hogy ez tanulható. Különböző kommunikációs tanfolyamokon, az egyetemek bölcsészkarán “tárgyalástechnika” vagy “kommunikáció” fedőnéven, coachok tréningeken oktatják az első benyomás művészetét, autodidaktáknak pedig a Rábeszélőgép című könyvet ajánlom, amiből én is tanultam az egyetemen. (A link a moly-hu-s adatlapra vezet, mert szerzői jogi megfontolásból nem fogok letöltési linket megosztani a blogomon – de aki keres, az talál 😉 ).