Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

A Nosferatu minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.

A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).

Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a “vámpír” szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a “nosferatu-t” használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).

Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens 1922

Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.

De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy…

Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából – mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy “Harapós Nő”… na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna – valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia… sok lesz.

Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok – az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.

Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?

Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.

A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) – és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.

Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.